Az egyik legismertebb házi készítésű zajszerszám évszázadok óta a nádmirliton volt, amelyet ügyesebb gyerekek is könnyen el tudtak készíteni.
- hirdetés -
Az egyenes náddarab szabaddá tett belső hártyája ugyanolyan zizegéssel közvetítette a csőbe dúdolt dallamot, mint a fésű elé tartott selyempapír. A tökből, csontból, szarvból vagy akár üreges faágból készült különféle mirlitonokat főként hangutánzásra használták, de több késő reneszánsz hangszerelméleti trak-tátusban említették a dallamjátékra is alkalmas, fából esztergált testű hagymahéj- vagy eunukfuvolát.
Zobo – Warren Herbert Frost, Worcester, Massachusetts, USA 1896 – United States Patent Office, No. 552,612
A töröksíphoz hasonló formájú hangszertest keskenyebbik végére halhólyagból, a hagyma külső héjából vagy ritkábban vékony bélből használt membránt feszítettek, melyet egy gömb- vagy tojásformájú perforált védőhordóval óvtak.
A hangszertest oldalára fúrt kis nyíláson át belezümmögött dallamot a rezgőhártya annyira felerősítette, hogy akár kvartettben vagy különféle nádfúvós hangszerekkel együtt is használhatták.
Miután a mirlitonok az egész világon elterjedtek, nem tudhatjuk pontosan, hogyan került az éleshangú instrumentum az amerikai kontinensre, de a korabeli újságcikkek szerint először 1840 körül, a Georgia állambeli Macon városban, egy Alabama Vest nevű afroamerikai utcazenész készített magának fémből egy igen jóhangú zizegő zeneszerszámot, amelyet állítólag egy bizonyos Thaddeus von Clegg nevű órásmester Clegghorn néven kezdett készíteni.
Mandel Róbert a Kossuth Kiadónál megjelent kötetéről ide kattitva olvashat bővebben.
A hangszert később kazoonak vagy zobónak is elnevezték, de a névválasztás ugyanolyan rejtély maradt, mint az eredeti hangszer feltalálójának neve.
Először, 1883-ban, Warren Herbert Frost Toy or musical instrument (játék vagy hangszer) néven jelentette be saját zobóját, majd később kisebb változtatásokkal James Irving, Louis Crakow és Franklin Gustin is hasonló hangeszközöket szabadalmaztattak.
Az ismert párizsi kottakiadó, François Bigot eredeti ötlete alapján fémlemezből vagy papírmaséból készült játék hangszerekhez illesztettek különböző hangú és méretű kazookat, így a farsangi mulatságokon bárki könnyen megszólaltathatott egy álszaxofont vagy áltrombitát.
A Bigotphone, vagy egyszerűen csak Bigophone olyan közismertté vált, hogy kezdetben a párizsiak a meglehetősen nazális hangú telefonkészülékeiket is tréfásan bigophone-nak becézték. A francia és német gyárakban számtalan formában és méretben kivitelezett hangszerek az 1930-as évek végéig a nagyobb játékáruházak keresett árucikkei voltak. A máig használatos szivarformájú, fémlemezből hajtogatott és cserélhető membránnal gyártott trumpet kazoot Emil Sorg, az eredeti ötlet feltételezett kitalálója javaslatára a buffalói fémnyomó és szerszámkészítő mester, Michael McIntyre már 1912 körül elkészítette.
Kazoo – Michael McIntyre, 1919. United States Patent Office, No. 1,465,675
A hangszert kezdetben Harry Richardson üzemében gyártották, majd 1914-ben a New York állambeli Edenben alapították az Original American Kazoo Companyt. McIntyre 1924-ben gyermekjátékként szabadalmaztatta az instrumentumot, amelyet rövidesen óriási példányszámban exportáltak a világ számos országába. A korabeli napilapokban és magazinokban olvasható hirdetések alapján a századforduló idején a mirlitonok számtalan változata látott napvilágot. A zobók, kazook és a bigophone-ok mellett 1890-ban megjelentek a vocophone band elnevezésű formációk, amelyekben a közönség szórakoztatására akár egy teljes fúvószenekar hangzását is imitálni képes mirlitonegyüttes verbuválódott össze.
A lira organizzata
A német származású amerikai játékkészítő, Ferdinand Strauss számos más hangszertalálmánya mellett 1899-ben a német Kaiserliches Patentamtnál jelentette be a szájharmónika és a zobo egybeépítéséből megszületett Harmonophone-ját, amelyet Clover-Harmonophone néven New Yorkban, majd a szászországi Klingenthalban az 1940-es évek elejéig gyártottak.
