Aki rabja volt az életnek

fotó: Varga Veronika

Maneszes Márton, magyarszováti prímás a népzenészek és népzenekedvelők körében az egyik legismertebb és egyben legmegosztóbb mezőségi muzsikus volt. Személye és játéka nagy hatással volt a magyarországi táncházmozgalomra. Számtalan felvétel készült róla, melyből mind kitűnik különleges, érzelmes énekstílusa és díszes hegedűjátéka.

A revival népzenei mozgalom amatőrjei és professzionális muzsikusai sokat merítettek kifejezésmódjából. Az ő mesterének, Vintila Márton magyarszováti cigány prímásnak és zenekarának játéka, melyet Utolsó Óra program is módszeresen és részletesen megörökített, az az archaikus, régies magyarszováti zene, mely a falu autentikus népzenéjét élethűen prezentálja.

Ami az embernek tetszik, azt akarja megszerezni.

Népzenészgenerációk zarándokoltak Magyarszovátra, Maneszes Márton házába, ahol a kántor-prímás megosztotta muzsikájának titkait és tapasztalatait mindenkivel, aki meg akarta ismerni és tanulni játékának és éneklésének rejtélyét, de gyakori vendége volt a magyarországi táncházaknak és népzenei rendezvényeknek is.

fotó: Varga Veronika

A mester persze nem adta könnyen tudását, amelyre joggal volt büszke és kincseként féltette, ápolgatta, hiszen ő maga sem szerezte azt könnyen, de nagy odaadással, szívvel-lélekkel beszélt zenéjéről és életéről, melynek mozgatója

mindenek felett a muzsika volt.

Ez a mese egy szorgalmas, eszes emberről szól, aki addig nem nyugodott, amíg el nem érte célját. Egyetlen fiúként szülei nem támogatták őt továbbtanulási terveiben, ahogy ez a legtöbb családban hasonlóképp volt abban az időben, hiszen kellett a munkás kéz a háznál. De ő gyermekként megszökött otthonról Kolozsvárra, hogy felvételizzen az iskolába, ahová úgy vágyódott. Édesapja, látva fia nagy szomorúságát a tiltás, elszántságát a tanulás iránt, gyalog elment egy vasárnap Magyarszovátról

a kolozsvári ócskáshoz, és megvette Márton első hegedűjét.

Egészen biztos vagyok benne, hogy attól a perctől kezdve kanyarodott Maneszes Márton szája olyan eleven mosolyra, amellyel aztán végigmuzsikálta az életét.

A Rabja vagyok az életnek című Szomjas György által rendezett portréfilmben ő maga meséli és zenéli el élettörténetét, miközben megcsodálhatjuk a magyarszováti idillt, de láthatjuk a fizikai munka és az egyszerű mindennapok derűjét is.

Hogy milyen is ez a bizonyos zsenge, lágy derű, azt csak az tudja igazán, aki maga szippant bele abba a füstös levegőbe, aki a saját szemével látja a dombok fakó, sárgás színeit, aki saját fülével hallja a szekerek nyikorgását és a madarak csicsergését, aki elmélázik a vén arcok mély barázdáin, aki látja felszállni a frissen gyantázott vonóból a gyantaport, amint a hegedű húrjait éri a pálca. Nyugalom pihen a mezőségi levegőben, az idő, a tárgyak és az ég mind mozdulatlannak és múlhatatlannak tűnnek, mégis, minden élettel teli, mert természetes, mert pontosan az, aminek látszik.

fotó: Varga Veronika

Az Utolsó Óra programban résztvevő magyarszováti muzsikusok – Maneszes Márton mellett – ikonikus alakjai és hiteles képviselői a régies belső-mezőségi falusi zenének. Ebből a hangzásból szakavatott és érdeklődő egyaránt megérezhet, megérthet valamit egy régi világból, melyben a tánc és a zene a mindennapok szerves része volt, s ahol a zenészek különleges helyet foglaltak el a társadalomban, hiszen ők voltak a híd a munkától, gondoktól egyhangú, gondterhelt mindennapok és a zenében, a dallamokban feloldódó önfeledtség, szabadság megélése közt.

A régies, hagyományos kultúrákban, melyek ma már visszafordíthatatlanul eltűnőben vannak, a zene mindig kitüntetett helyen szerepelt, hiszen az emberi élet minden fordulópontját követte. A zenész pedig megbecsült helyen állhatott, de emellett szigorú követelményeknek kellett megfelelnie. A sokféle feladatot pedig csak fáradhatatlan elhivatottsággal, a zene és az emberek iránti szeretettel lehetett egy életen át teljesíteni.