„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – írja Tamási Áron egyik leghíresebb regényében, az Ábel Amerikában címűben. A kérdés az, milyen jelentést hordoz az otthon, tágabb értelemben a haza fogalma azok számára, akik egy történelmi döntés okán más országban kénytelenek élni, mint ahogy azt a nemzeti hovatartozásuk diktálná. A Kárpát-Haza OperaTúra keretében az Opera társulata útra kelt, hogy megkísérelje összekötni a rég eltépett szálakat. Erről beszélgettünk Ókovács Szilveszter főigazgatóval.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
– Szeptemberben Erdély volt, jövő februárban Délvidék és Várvidék, illetve Felvidék és Kárpátalja lesz az úti cél. Milyen ideológia mentén alakult ki a Kárpát-Haza OperaTúrák koncepciója?
– Ideológiának azért nem mondanám, mindenesetre a testvériségből indultunk ki. Az 1884-re felépített, abban az évben alapított Magyar Királyi Operaház a történelmi Magyarország természeti kincseiből, technológiájával és hazai mesterek keze által készült, tehát szó szerint valamennyiünké. Amíg itt beszélgetünk, háromszéki gerendák tartják felettünk a tetőt ma is, ők igazán tudják, mit jelent a felelősség. Ezt érezzük mi is, és az intézmény százharminchárom éves történetében először teljes értékű előadásokat turnéztatunk a határon kívüli magyarlakta városokban.
– Hogyan kerültek az Opera látóterébe az Erdélyt és Partiumot érintő turné állomásai? Miért ezekben a városokban, azaz Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Temesváron, Aradon és Kolozsváron állt meg a háromszáz fős karaván?
– Valójában voltak kihagyhatatlan helyszínek, Nagyvárad, Kolozsvár vagy Székelyudvarhely ilyen, de nyolc állomást akartunk, és más történelmi városok is felkerültek a turnétérképre. A legfontosabb szempontok egyike az volt, hogy alkalmas sportcsarnokot találjunk, mert nem színházi terekben gondolkodtunk, hanem helyszínenként legalább ezer-ezer főt befogadni képes épületekben.
– Milyen kitétel alapján esett a választás Erkel Hunyadi László című operájára és Lehár/Hydn A víg özvegy balettváltozatára?
– A nemzeti zeneszerző első remekműve, történelmi operája adta magát, Bánkot most nem tudtunk volna vinni, hisz éppen paralel mutattuk be az Erkel Színházban, Vidnyánszky Attila rendezte. De Szűcs Gábor 2013-as produkciójában a vetítés hangsúlyos, és vegyes színházi nyelvezetű, kevés díszletű előadás ez. A hatalmas LED-fallal harmonizál, kifejezetten utaztathatónak érzem. A víg özvegy egy másik korszak emblematikus darabja, nagyoperett, amely a monarchikus nosztalgiával másként bár, de ugyanúgy minden magyarhoz szól. A Magyar Nemzeti Balett előadása elegáns, igényes és mégis fogyasztható, hisz a történet és Lehár zenéje valamennyiünk egyik alapélménye.
– Véleménye szerint mennyire képes erősíteni a felekben a nemzeti kötődést egy-egy ilyen előadás, egy-egy ilyen találkozási lehetőség?
– Ön is utalt a karavánra. Azért tizenhét kamion, három emeletes busz, kisteherautók, midi- és mikrobuszok talán még a Rolling Stoneshoz se kellenek.
Aki találkozott ezzel a kulturális hadosztállyal, érezte a vállalkozás nagyságát:
háromszázötven ember dolgozott azon három héten át, hogy a hozott anyagból, két garnitúra mobilszínpadból, lámpaparkból, hangrendszerből, nyolcvan négyzetméteres LED-falból, díszletből, jelmezből, kellékből összeállítsa az „örök élménynek” teret adó előadást. Bármi, ami az anyaországból érkezik, kétszeres ajándék a határon túl, de háromszorosat kapunk vissza mi is az ottani magyaroktól. Igazi win-win helyzet ez: nehéz eldönteni, lelkiekben ki gazdagodik jobban.
