Értenünk kell a kortárs zenét?

Szüts Apor A hallei kirurgus című kortárs operájának előadását hallhatta a közönség a Szabó Magda születésének 100. évfordulója alkalmából szervezett fesztivál nyitódarabjaként a debreceni Csokonai Színházban. A Virtuózokban ismertté vált fiatal zeneszerző, karmester két évvel ezelőtt az írónő azonos című rádiójátéka alapján a Bartók Plusz Operafesztivál operaíró versenyére alkotta a művet, amely Händel életébe enged képzeletbeli bepillantást. A fiatal művésszel október 3-án, a bemutató napján beszélgettünk.

– Kihívást jelentett számodra egy ilyen nagyszabású mű megírása?

Operát írni nagyon különleges feladat. Amikor egy zeneszerző életében először operaírásra adja a fejét, nem a mű hossza és a hangok mennyisége jelentik a legnagyobb problémát. Az én első és legfontosabb szempontom az volt, hogy az opera megírásánál pontosan tudjam, mit akarok kifejezni a zenével. Számos kérdés járt a fejemben. Miért fontos az, hogy egy olyan művet zenésítsünk meg, amit a közönség már a rádióból jól ismer? Mi a célom ezzel? Úgy éreztem két lehetőségem van, kísérőzenét írni, vagy valamit elmondani azáltal, hogy a fantasztikusan megírt próza mellé egyenrangúként hozzáadom a zenét, mint kifejezőeszközt. A dallam a történet részét képezi, előrevetít, és sok mindent képes abban a kontextusában is megmutatni, amit szavakkal már nem tudunk kifejezni.

A hallei kirurgus fotó: Molnár István

 Miért érezted úgy, hogy Szabó Magda alkotása operaszínpadra kívánkozik?

Elsősorban azért választottam Szabó Magda művészetét, mert kevesen értenek nála jobban az emberi lélek rejtelmeihez. Sajnos már nagyon unom azokat az embereket, akik azt várják el, hogy a színpadon mozgalmas, látványos zenei és színpadi történet kerekedjen. Ennek az operának a mélysége abban rejlik, hogy megismerhetjük a szereplők valódi lelki világát. Ez a történet elsősorban nem Georg Friedrich Händel életéről szól. A főszerepben egy apa, egy anya, egy dajka, és egy szenvedő gyermek áll. Ez bárki története lehetne. Számos kritikát olvastam, és hallottam már a darabbal kapcsolatban, melyek szerint ez a prózai mű nem volt a legjobb választás. Véleményük szerint a történet kevés lehetőséget ad arra, hogy a szereplők igazán “megmozdulhassanak”. Én azt gondolom, hogy

az opera lényege másban rejlik, mint sem, hogy miként építünk belőle modern elemekkel tarkított vizuális történetet.

A hallei kirurgus nem kiált megrendezésért. A mű üzenete az áldozatkészség, és az egymás iránt érzett feltétlen szeretet. A színpadi mozgás másodrangú. Gemza Péter fantasztikus rendezői munkát végzett. A maga letisztultságával és egyszerűségével ragadta meg a közönség szívét.

– Mit gonolsz a hazai kortárs zene helyzetéről?

– Nemrégiben készítettek Orbán Györggyel egy interjút, és meglepődve olvastam szavait, mert hasonlóképpen állt hozzá ehhez a kérdéshez, mint ahogyan én is gondolom. Úgy vélem, hogy a klasszikus kortárs zene nagy bajban van. Ez egy nagyon sok szegmensből álló probléma. Elsőként talán a közönség érdektelenségét említeném meg. A társadalom igen vékony rétege érdeklődik a kortárs művészetek iránt. Nagyon sokan úgy vélik, hogy amit klasszikus formában meg lehetett írni, azt a múlt századokban már megírták. Természetesen vannak, akik elfogultabbak, és csak a barokk kort hajlandóak befogadni, illetve vannak, akik még esetenként a XX. század zenéjét is művészetként értelmezik. A közönség szkeptikus az új művekkel kapcsolatban és ugyancsak probléma a zeneszerzők hozzáállása. Az egyszerű embert nem lehet megfogni olyan filozofikusnak szánt gondolatokkal, amelyek elveszik a zene lényegét.

A zenét nem azért hallgatjuk, hogy utána mélyenszántó gondolatmenetekre tegyünk szert. A zene egy kommunikációs eszköz.

– Mi az, amiben másképp kellene gondolkodni napjaink klasszikus zenei alkotásairól?

– Zeneszerzőként nem törekedhetünk mindig arra, hogy a közönség összes érzékét kifacsarjuk egy mű hallgatása alkalmával. Akkor sem engedhetjük ezt meg magunknak, ha az úgynevezett „Gesamtkunstwerk”-re, azaz összművészeti alkotásra törekszünk. Az ember csak véges számú információt képes befogadni, nem hinném, hogy érdemes a határokat feszegetni. Alkotóként tisztában kell lennünk azzal, hogy nem önmaguknak komponálunk. A közönség, mint olyan, létezik. Amennyiben számukra is élvezhető művet szeretnénk írni, érdemes az ö szemszögükből is megvizsgálni alkotásunkat. A mai világban jelen van a pop kultúra, ami mindent bevonz. Ennek nincs határa. Ez ellen igyekszik küzdeni a kortárs művészet. A probléma az, hogy ez által mesterkélté válik, és semmiben sem különbözik a pop kultúrától. Természetesen hiba lenne általánosítani, minden zeneszerzőnek más a nyelvezete, más a célja és a hozzáállása.

Szüts Apor forrás: MTVA

– A műveidet hallgatva kijelenthetjük, hogy meglehetősen klasszikus vagy a kortárs zeneszerzők világában?

A zeneszerzői nyelv egyénenként változik. Számomra nem mérvadó az a tévhit, miszerint a kotta olvashatatlan mivolta egyenesen arányos egy kortárs zeneművel. A klasszikus írásjelekkel is lehet kortárs zenét írni. Gyakran megfordulhatunk olyan koncerteken, ahol általunk már jól ismert műveket adnak elő. Ilyen esetekben elsősorban a művész előadásmódjára vagyunk kíváncsiak, és nem a műre, amit már többször hallhattunk életünk során. Ebben rejlik az előadói individualitás. Ezen a vonalon kiindulva a már ismert technikákkal lejegyzett zenemű is lehet érdekes a közönség számára, amennyiben az előadásmód megfelelő. A legtöbb zeneszerző az innovatív alkotásban látja saját lehetőségeit. Ez egyfajta görcsös ragaszkodással párosul, ami nem vezet nagy eredményhez. Megijednek attól, hogy az általuk leírtakat már a múltban valaki alkalmazta.

Melis László: „Csak a zenei ösztöneimre hallgathattam”

Ez gyakran elfojtja azokat az őszinte pillanatokat, amelyek leginkább tükröznék a szerző stílusukat. Elveszítik a hitüket saját magukban. Számos zenemű van, ami más művek hatására íródott. Tele vannak azonos motívumokkal, mégis fennmaradtak az idő múlásával is. Dvořák és Beethoven IX. szimfóniája között is sok a hasonlóság, mégis mindkettőt a zenetörténet legjelentősebb művei közé soroljuk.

Az újítás nem azonos a különlegességgel.

Amennyiben felvállaljuk önmagunkat, már valami újat hozhatunk létre. Nincs két egyforma zeneszerző, nincs két egyforma mű. Akár azt is megkockáztathatjuk, hogy amit alkottunk, az kissé dilettáns. Holott, az efféle dolgoknak is lehet mondanivalójuk sőt, elképzelhető, hogy a közönség ezeket az alkotásokat szívesebben fogadja, mint a modoros, kultúrával átitatott műveket.

– Igaz, hogy a kortárs közeg hatására korábban az alkotás folyamata sem okozott örömöt?

– A Bartók Béla Konzervatóriumba jártam zeneszerzés szakra. Be kell vallanom, hogy nem éreztem jól magam. Ennek nagyrészt a kamaszkori lelki világom volt az oka. Kemény elméleti oktatás és számonkérés volt, ezt fontos tudni. Ennek ellenére az volt az érzésem, hogy az ott tanító tanároknak elsődlegesen nem az volt a céljuk, hogy minél nagyobb tudásra tegyek szert, inkább a saját hozzáértésüket szerették volna fitogtatni. Ez nagyon bosszantott. Nagyon sokáig hasztalannak éreztem azt a munkát, amit ott folytattam. Természetesen már másként emlékszem vissza erre az időszakra. Sokat köszönhetek akkori tanáraimnak. Úgy vélem, abban a korban egy gyermek még nem képes egészséges önreflexióra, így könnyebb mást hibáztatni a sikertelenségéért.

Egyszerűen nem okozott örömet az alkotás folyamata.

Mindemellett a korombéli zeneszerző társaim olyan attitűddel rendelkeztek, amelyet én felháborítónak tartottam. Ez nem párosult szakmai hiányossággal, inkább a világnézetünk különbözött. Úgy vélték, hogy ők állnak a zenei hierarchia élén, és alattuk vannak azok a művészek, akik majd előadják a műveiket. Nézeteik szerint, amennyiben egy zeneszerző nem ír új műveket, a hangszerművészek munka nélkül maradnak. Megnyilvánulásukat követte az a probléma, hogy a zeneszerzés vizsgára alig tudtak találni valakit, aki hajlandó volt előadni a műveiket. (Nevet.)

– Mindez ott végződött, hogy megszakítottad zeneszerzés tanulmányaidat.

– Egyik zeneszerzés társam az első óráján bemutatkozóként előadott monológjában állította, hogy ő nagy hasonlóságot vél felfedezni önmaga és Mozart között. Bennem ez mély benyomást tett. Sosem tudtam az alázatomat félretenni. Én a közös munka híve vagyok, úgy vélem egymásért vagyunk. Ha nem léteznének zeneszerzők, nem lenne mit játszani a hangszereseknek, ha nem lennének hangszerművészek, nem lenne, aki eljátssza, amit írunk. Ez egy egyszerű szimbiózis. Sosem tudtam másként gondolkodni, természetesen ez adódhatott a neveltetésemből is. Az asszimiláció, melyre szükség lett volna ahhoz, hogy jól érezzem magam abban a közegben számomra lehetetlen volt. Ennek eredményeképpen közös megegyezés alapján egy év után megszakítottam zeneszerzői tanulmányaimat. Azt hinné az ember, hogy ez számomra hatalmas lelki sérülést okozott, de nem. Az első gondolatom az volt: „De jó, nincs több zeneszerzés vizsga.” (Nevet.) Biztos voltam abban, hogy

ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem komponálhatok.

– Mi lehet a megoldás?

– Egy fiatal zeneszerző tele van hibákkal, ez teszi majd őt sikeressé a későbbiekben. Szükség van hozzá egyfajta célorientáltságra. Engem a siker motivál arra, hogy jól teljesítsek. A szárnyát bontogató művész egy tanuló gyermekkel egyenértékű. Szüksége van támogatásra, irányításra és határidőkre. Ezzel párosulnia kell egyfajta tanulási vágynak, hiszen ha az nincs jelen, minden tanács üres mondat. Magyarországon számos remek példaértékű zeneszerző él, kiknek munkássága nagymértékben motiválhatja az ifjú tanoncokat.

Szüts Apor fotó: Simon Attila

– A jövőt illetően milyen terveid vannak?

– A hallei kirurgus előadása folytatódik novemberben. Ezen kívül egy-két fellépést leszámítva lassan az elvonulás időszaka következik majd. Ahhoz, hogy egy igazán jó szerzői aranykor köszönthessen be az életembe, némi nyugalomra lesz szükségem. Sokat tanultam az elmúlt években, számos tapasztalattal és tanáccsal lettem gazdagabb. Ezeket szeretném érdemben feldolgozni, és leszűrni az idei év konklúzióit. Többen megtiszteltek azzal, hogy felkértek új művek komponálására, szeretnék érdemben eleget tenni kéréseiknek.