Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap „Mindenkinek van emléke a karmesterversenyekről”

„Mindenkinek van emléke a karmesterversenyekről”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Kesselyák Gergely operafesztiválok, jelentős szabadtéri komolyzenei események alapítója és igazgatója, a Virtuozók tehetségkutató, most pedig a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny zsűrijének a tagja. Ezúttal a régi-új klasszikus tévés vetélkedőről, a karmesterverseny kulisszatitkairól kérdeztük.

– Milyen viszontlátni azt a versenyt, immár a zsűriből, amiben egykor versenyzőként indult? Nagyon megváltozott a karmesterverseny?

- hirdetés -

– Sőt, nem is egyszer indultam el a versenyen. 1992-ben másodéves zeneakadémista voltam és a középdöntőig jutottam, három évvel később pedig már felállhattam a dobogóra. Szeretném rögtön leszögezni, hogy nagyon sok tekintetben hasonló a mostani versengés ahhoz, amit én tapasztaltam akkoriban. A verseny tervezésekor az én véleményemet is megkérdezték, mi az, amit talán másként kellene csinálni, adott esetben a mai tévés gyakorlathoz igazítani. Azt gondolom, hogy leginkább a külsőségek változtak, mert a versenyt illetően ugyanezekre a feladatmegoldó időtartamokra emlékszem, és még a vezénylendő témakörök is hasonlóak voltak. Eszembe jut az is, ahogy még gyerekként a tévén keresztül követtem a versenyt, hihetetlen volt minden pillanata. Egyetlen csatorna volt csak, és a karmesterverseny egytől egyig odaszegezte

szinte az egész országot a képernyők elé.

Berkes Kálmán, Kesselyák Gergely és Bogányi Tibor fotó: Felvégi Andrea

– Hogyan lehet értékelni a karmesterek munkáit? Miben lehet megfogalmazni a különbségeket?

– Néha nem könnyű, de el lehet dönteni. Ferencsik Jánossal történt meg, hogy egyszer megállította egy idősebb hölgy a következő szavakkal:

Maga egy kókler. Mit nagyképűsködik, csak eljátssza, hogy dirigál, hogy maga a főnök. A zenekar pontosan tudja, hogy mit kell csinálni.

És hogy mit lehet erre mondani? Ferencsik így felelt:

Pszt. Ne tessék elmondani senkinek. Én is tudom, de elvesztem az állásomat, ha mások is meghallják.

A különbségről és a kiválóságról szól egy vicc is:

A kisállat-kereskedőnél papagájt akarnak vásárolni, és sorra veszik a mind drágább madarakat. Egyre nagyobbak, egyre szebbek, miközben ecsetelik azt is, hogy mennyivel tudnak többet az előzőknél. Aztán odaérnek a legdrágábbhoz, amelyik egy csúnya, aprócska papagáj. – Hát ez mire képes, hogy ilyen irdatlanul sokba kerül? – Hogy mit tud, az még nem derült ki, de a többiek maestrónak szólítják.

Szóval a respekt a lényeg, hogy valakit elfogadjanak, a vezénylés egy kicsit erről is szól. Vannak ugyanakkor egyértelmű szakmai ismérvek, amelyek igazolják, hogy a mozdulat megfelelő volt-e az adott pillanatban.

– Karmesterre azonban mégis szükség van. Mi hozta létre ezt a zenei mesterséget?

– A karmesterség azért alakult ki, mert a zeneszerzők egyre bonyolultabb darabokat írtak. Mozart idejében még hét-nyolc szólam volt a zenekarban, Richard Strauss korában már 30-40 soros partitúrában lehetett csak pontosan megfogalmazni, hogy mit akar az alkotó. Ezt már zenészként belülről nem lehetett koordinálni, még akkor sem, amikor a hangszeresek pontosan hallották egymást játék közben. Ma, ha egy fúvós megfújja a hangszerét, akkor gyakorlatilag csak azt hallja. Kell tehát valaki, aki segít neki tájékozódni, hogy a többiek hol tartanak. De nem is látják egymást, olykor húsz méterre van tőle a másik zeneművész és ülnek közöttük még jó néhányan.

Berkes Kálmán és Kesselyák Gergely fotó: Felvégi Andrea

– Mikortól vált mindennapossá egy karmester jelenléte?

– Ez attól függ, hogy milyen műfajról beszélünk. Az operában például igen korán. Lehet, hogy nem volt ez akkor még külön mesterség, és maga a szerző vagy egy megbízottja volt a betanító, de a csembaló mellől már integettek, próbálták irányítani a többieket. Arról nem beszélve, hogy aki lent ül a zenekari árokban, az semmit sem lát, csak sejti, hogy mi zajlik a színpadon. És az énekes sem hallja pontosan, hogy a zenekar éppen hol tart. Ami pedig a szimfonikusokat illeti, a romantika idején az elburjánzó méretű zenekar tette szükségessé, hogy legyen mindig karmester.

– A laikusok körében a komolyzene iránti érdeklődést a Virtuózok komolyzenei tehetségkutató jelentősen fokozta. Várhatunk-e hasonlót a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterversenytől?

–Őrülnék, ha így lenne. Gondoljunk arra, hogy milyen népszerűek voltak negyven évvel ezelőtt ezek a versenyek. Olyan emberek is nézték a műsorokat, akik sosem voltak koncerten. Lehet, hogy ma már sokkal nagyobb a műsorkínálat, és az internet is vetélytárs a figyelem megosztásában, de biztos vagyok benne, hogy nagy szükség van ilyen versenyekre.

Kesselyák Gergely, Bogányi Tibor és Ókovács Szilveszter fotó: Felvégi Andrea

– Ha már az opera szóba került, mondhatjuk, hogy pályája során eddig sokkal többször dirigált operaprodukciókat, mint szimfonikus koncerteket. Tudatosan alakította így?

– Ifjú koromban hallottam egyszer egy Medveczky Ádámmal készült rádióinterjút, ahol arról beszélt, mennyire más operát, vagy szimfonikus művet vezényelni. Én akkor eldöntöttem, hogy ha egyszer választanom kell – márpedig egyszer választani kell –, akkor az opera mellett döntök. Az első karmesterversenyen való részvételem után pedig megkérdezte tőlem egy újságíró, hogy miként látom a jövőmet. Neki azt válaszoltam, hogy a mindennapokban az opera műfajban szeretnék dolgozni, agymosásnak pedig jöhet a szimfonikus zene. Hozzátenném, agymosás alatt itt az agy frissen tartását értettem, mert az a felkészülés másfajta szellemi munkát kíván.

– Volt szeptember elején Pécsett egy díszhangverseny a Pannon Filharmonikusokkal, egyik szólistaként Baráti Kristóf hegedűművésszel. Igaz, hogy Kesselyák Gergely hozta a koncertre repülővel Veronából?

– Megjegyzem, Baráti Kristófnak is van pilóta vizsgája, bár abból rengeteg féle létezik, nekem is van öt különböző. Igen a repülés az egyetlen hobbim, amelyet második szakmaként kezelek, mert ugyancsak teljes embert kíván. Évente úgy száz órát tudok repülni, ami azért nem kevés. A veronai út például azzal a géppel, amit mostanában  használok, két órába tellett, szóval ötven ilyen járat belefér az éves repülős repertoáromba.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X