Nézz hátra, hogy előre is láss!

Bartók Béla

Mindennél nagyobb lelkesedéssel tölt el, ha közelebbről megismerhetek egy idegen kultúrát, ha tárgyait, hangulatait, dallamait és mozdulatait, tekinteteit, illatait, élénk és alvó állapotát felfedezhetem és összehasonlíthatom a saját környezetem, a saját kultúrám jellegzetes kis alkotórészéivel. Gyakran rádöbbentenek a hétköznapok, hogy nem is kell szükségszerűen távoli vidékekre utaznom ahhoz, hogy akár teljesen más szokásokkal, más életmóddal találkozzam.

Azért mentem Erdélybe, hogy a hagyományos falusi kultúra, benne a zene és a tánc még megmaradt darabkáit összeszedegethessem, hogy aztán a töredékekből összerakjam a számomra még összerakható egészet. Az egészet viszont nem csak a zene és a hozzá elsődlegesen kapcsolódó dolgok jelentik, hanem az életkörülmények, a sorsok, a mindennapok megismerése is, amit csak empatikus és éber beszélgetésekkel lehet igazán feltérképezni. A sok hiányzó rész miatti bánkódás vagy saját elméletgyártás helyett pedig szükségszerűen tehetünk egy másfajta utazást: a könyvtárba tudományos vizsgálódásra, az idősebbekhez emlékképeikért.

Kodály, Bartók és az ő tanítványaik sem csak a fűtött könyvtárszobából értek el jelentős eredményeket a magyar népzenekutatás területein.

Az emlékezetembe égett sok-sok mondat, melyeket szeretetre méltó nagyhangú öregasszonyok és bogaras öregemberek kis konyháiban ücsörögve hallottam. Az Utolsó Óra program kapcsán pedig gyakran eszembe jutnak azok az ereklyék, amelyekre Kelemen László, Sebő Ferenc vagy Pávai István múltidézgetéseiből tettem szert.

fotó: Korniss Péter

Világossá válik minden ilyen tapasztalat nyomán, hogy a művészet és a tehetség nem csak a jóléti társadalom érdeme és eredménye, és nem csupán olyan jelentéssel bír, amely a mi nyugatias mikrokozmoszunkban értelmezhető. A paraszti társadalom tárgyi és szellemi alkotásai bebizonyítják, hogy a mezőgazdasági munkától durva kezek gazdái sem kizárólag érdes, nyerslelkű emberek, akik nem élnek a művészi kifejezés eszközeivel, akiknek nincs igénye a szépségre, az esztétikumra, sőt. Úgy gondolom, hogy a nélkülözés és a nehéz életkörülmények gyakran életben tartanak vagy felélesztenek olyan értékeket is, amelyeket a kényelem és a modernizáció – természetes módon – már szelektál a lényeges dolgok listájáról, egyik oldalon nyerünk, a másikon veszítünk. De érdekes megfigyelni, hogyan fér meg egymás mellett a régi és az új!

Az európai népek élete már századok óta megállás nélküli átmenet az írástudatlan, őstermelő népkultúrából a városi, könyv- és gyárkultúra felé, mint mikor egy közlekedő edény egyik-másik csöve eldugul, a víz nem áll mindenütt egy szinten. Mielőtt a gyáripar kiszorítja a háziipart, párhuzamosan is élhetnek egymás mellett. Az első világháború alatti drágaság nálunk például új virágzásnak indította a már-már abbamaradt háziszövést, fazekasságot. A háború utáni szegénység újra divatba hozta a dudát. A szellemi kultúrában is sokféleképp keveredhetik a régi az újjal…

– írja Kodály Zoltán a Magyar népzene című kötetben.

Korniss Péter fotóira szeretném e téma kapcsán felhívni a figyelmet. Munkásságának centrumában az eltűnőben lévő erdélyi és magyarországi paraszti életmód áll. Dokumentarista ábrázolásai a hagyomány és a jelen kapcsolatára mutatnak rá, arra, hogy hogyan fér meg egymás mellett a tradíció és a modernitás.

fotó: Korniss Péter

Mint mindenkori városlakó, elgondolkodom, miért vonzódunk annyian egy olyan világ értékeihez, mely végső soron idegen számunkra – időben és térben messze vagyunk már. Mit mozdít meg bennünk egy több száz éves dallam vagy miért hat ránk egy régi tárgy érintése, amelyről csak annyit tudunk, hogy valaha valakinek fontos volt? A múltunk hangjai és képei miért keltenek bennünk nosztalgikus érzést, habár személyes impressziók nem érhettek bennünket róluk? Miért inspiráló a régmúlt levegője a mában? A jelen és a jövő csak viszonylagosan értékelhető a valaha megtörténtek tükrében?