Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Barokk sarok Régi zene új hullámon?

Régi zene új hullámon?

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Már megint a régi nóta újratöltve? Honnan ered a szlogen? A hazai zeneipar egyik új és ambiciózus zenekara, a saját bevallásuk szerint régizene együttesként működő Ábrahám Consort, illetve névadó vezetőjük Ábrahám Márta hegedűművésznő, zeneakadémiai tanár honlapjáról.

Merész és hatásos jelmondat nem vitás, ami egyszerre kecsegtet a ma oly divatos régizenei előadói gyakorlatban való jártassággal (bármit is jelentsen ez) és egyúttal valami egészen új, forradalmi, csak rájuk jellemző látásmóddal, ami az együttest minden hasonló törekvésű zenekartól megkülönbözteti, közülük kiemeli, ahogyan ez a bemutatkozó szöveget tovább olvasva egyértelművé is válik:

A zenekar saját, korhű stílust kialakítva letisztult, maníroktól mentes hangzásra törekszik.

- hirdetés -

Feltételezem, hogy a „manírok” modern, pejoratív jelentéséről lehet itt szó, hiszen a barokk korban egy művésztől egyenesen elvárták, hogy járatos legyen a különböző manírokban, stílusokban. Hasonlóképpen modern jelentést takarhat az együttes nevében a „consort” megjelölés is. Tán a „zenekar”, vagy „kamaraegyüttes” szinonimájaként értelmezik, annak ellenére, hogy az együttes tagjai, mint régizenei előadói gyakorlatban valószínűleg járatos művészek nyilván jól tudják, hogy ez a megjelölés leginkább a 16.-17. századi Angliában volt szokásos, míg az Ábrahám Consort repertoárja honlapjuk szerint főként a 18. századi mainstream Bach és Vivaldi repertoárra fókuszál.

Persze értem én, hogy különlegesnek, egyedinek kell lenni, ehhez pedig hasznos a szokatlan, ha nem is teljesen korrekt, szóhasználat. Végül is ez is lehet része az új hullámnak (még ha hazai vizeken mostanság elég nagy is a Consort-túltengés), így erre nem is vesztegetnék több szót.

Az együttes öndefiniálásával kapcsolatban sokkal izgalmasabbnak és érdekesebbnek találom a honlap következő félmondatát olyannyira, hogy ennek hatására döntöttem cikkem megírása mellett:

ars poetica-juk a régi repertoár megközelítésében a ma, historikusnak nevezett előadói szokások alapvető megkérdőjelezése.

Szerintem ez egy remek hozzáállás, különösen az esetleges „autentikus előadásra” való törekvéseket illetően, ha már „régizene” együttesről lenne szó! Brüsszeli barokkhegedűs tanulmányaim során Mestereink nem győzték eleget hangsúlyozni, milyen fontos a historikus előadásmóddal kapcsolatban, hogy semmit se tekintsünk magától értetődőnek (még az Ő tanításukat sem!), inkább nézzünk utána mi magunk a dolgoknak és így alakítsunk ki saját véleményt és zenei kifejezési stílust ahelyett, hogy szokásokat követnénk.

Mivel az együttes vezetőjének életrajzában nincs nyoma ilyen irányú tanulmányoknak, sőt az általa vezetett híres zenekarok és kamaraegyüttesek listáján sem találni „historikus” együttest (kivéve az Ábrahám Márta által tévesen „korhű hangszereken játszó kamarazenekarnak” nevezett  Concerto Armonico nevű csapatot), arra a következtetésre jutottam, hogy nyilván Ő is a korabeli traktátusok, források gondos kutatása és kiértékelése alapján alakította ki együttese egyéni stílusát ami, ahogy a honlapon olvasható:

különleges, egyéni hangzásvilágot eredményez, mely sok szempontból túlmutat a régizene jelenlegi előadói gyakorlatán.

Egészen biztosan így tett, gondoltam, hiszen egy l’art pour l’art „alapvető megkérdőjelezésnek” szakmailag nem sok értelme lenne.

Ebben a reményben nyitottam meg az oldalon ajánlott hanganyagok linkjeit, ahol azonban rögtön arcul ütött a mai magyar „régizenei” valóság egy újabb, általam eddig nem ismert szelete.

Arról ne is beszéljünk, hogy míg a honlap szerint

„Céljuk a korabeli források alapján felfedezni a korszak hihetetlenül gazdag, színes repertoárját, különös tekintettel Antonio Vivaldi ritkán játszott virtuóz, felfedezetlen versenyműveinek gyűjteményére,”

ezzel szemben itt csupa jól ismert régi slágert találunk, amikből tonnányi felvétel található világszerte. Ez felfogható egyszerű marketinges csúsztatásnak. Arra azonban, hogy a klipeken csaknem kizárólag modern hangszeres technikát és hangszert láthatunk (álltartók, párnák, csellóláb, fémhúrok, látszatbarokk vonók stb.) 18. századi zenékkel összefüggésben, nos, erre szerintem nincs mentség.

Ezt jelentené az „új hullám”, a „megkérdőjelezés” a „túlmutatás”? Tényleg nem volt semmi értelme Leonhardt, Brüggen, Harnoncourt és a Kuijkenek eddigi munkájának, kutatásainak? Már megint csak a régi nóta? Hivatkozunk a korabeli forrásokra, mivel ez mostanában trendi, miközben az azokból megszerezhető információkkal homlokegyenest ellentétesen zenélünk? És mindez ráadásul, újdonságként reklámozva, a felsőbbség biztos tudatával? Ennél többre nem telik?

A cikket kísérő felvételek sorába, szándékosan illesztettem hasonló indíttatású „kamubarokk” videókat is más együttesektől, ezzel is bizonyítva, mennyire nem új ez a felfogás. A paletta elég széles, mindenki válogathat kedve szerint.

Ezek után újraolvasva a bemutatkozó szöveget, végül kiderült számomra, melyik is ott az igazán fontos félmondat, amelyen az együttes valódi hitvallása nyugszik:

Csak a zenében szubjektív megéléssel elsajátított tradiciókat ápolják!

Historikus közegben nehezen értelmezhető, de trükkösen megfogalmazott kijelentés, melynek segítségével átmenthető a romantikából a máig is oly kedvelt sztár-művész attitűd, amiről már ebben a blogban is sokszor volt szó. Ha a zseniális előadó úgy „érzi”, vagy úgy tartja jónak, esetleg neki úgy „tetszik”, lazán fittyet hányhat minden korabeli forrásnak és a hangszerekhez tartozó esztétikai elvárásoknak, hiszen Ő mindezek fölött áll, mai tudásával, ösztöneivel sokkal jobban interpretálja a régebbi zenéket is a ma közönségének.

Úgy ölelheti magához a régebbi korok zenéit, mintha a romantika óta mi sem történt volna és az elv még a barokk repertoárral kapcsolatban is újra (!) eladható, mint újdonság. A művésszel együtt így mi is hihetünk a „máig élő tradícióban”, amely a zeneszerzők máig követhető láncolatán keresztül töretlen, és az ehhez kapcsolódó zenei evolúció tanában, miszerint mi sokkal jobban játszunk hangszereinken, mint elődeink és maguk a hangszerek is jobbak. Ugyanaz a gondolat ez, melyből kiindulva Philipp Spitta ( 1841- 1894) zenetudós, Bach biográfus a következőket mondta: „A hangszer, amit Bach elképzelt, az orgona hangerejét és a klavikord expresszivitását ötvözi: nyilvánvalóan a mi modern zongoránk” (1880). Ehhez társulnak még a jól ismert szlogenek: „ha Bach ma élne”, „ha ezt hallotta volna”, „a mai közönségnek kell megfelelni” (Bruno Walter: „nem követhetjük tovább a Bach korabeli előadások előadóinak létszámát, a mi templomaink és nagy koncerttermeink akusztikájához kell alkalmazkodnunk és a művek zenei és érzelmi kívánalmaihoz”) és még folytathatnánk a sort vég nélkül.

Azaz minden előzmény kissé idejétmúlt, elmaradott, következésképpen, ha már régebbi zenékhez nyúlunk, szinte „kötelező” is ezeket „modernizálni”. Tudom, sokak számára még ma is nagyon kedves ez a 19. századból eredeztethető gondolatmenet, azt azonban, hogy korunk minden eddigihez képest zeneileg, művészetileg a legtökéletesebb, már talán kevesebben gondolják.

Az evolúciós gondolkodásmód része a „technikai fejlődésbe” vetett hit, ez esetben a hangszeres technikákat, oktatást értve alatta.

Azonban akik hajlandóak elhinni, hogy egy mai sztár jobban, tökéletesebben játszhat egy barokk darabot egy korabeli virtuóznál, sőt intuícióját használva esetleg még jobban mélyére is láthat a műnek, ha nem vesztegeti idejét a korabeli hangszertechnikák vizsgálatával, azok nyilván figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy egy 18. századi tehetséges zenészpalánta kizárólag saját korának zenéjével foglalkozott, annak technikáját, stílusát biztosan kezelte (hiszen ebből kellett megélnie) és sok esetben naponta (!) több óra oktatásban részesült, mint egy mai akadémiai növendék hetente!

Zeneakadémia: Concerto Armonico Budapest – ‘Großes Hofkonzert’

Magam részéről úgy gondolom, minden zenei korszakhoz hozzátartozik a kor esztétikája, hangszerei és ezek játéktechnikája, melyek ismerete nélkül nehéz megérteni, mit miért komponált a szerző éppen olyanra, ahogyan azt ma a kottapapíron láthatjuk. Ha a zenét ténylegesen nyelvként fogjuk fel, nem csak a divatos közhellyel élünk, és célunk, hogy a különböző korszakok zenéjét különbözőképpen, esetleg saját korának megfelelően, játszhassuk, ehhez szerintem elengedhetetlen a kor zenei nyelvezetének ismerete. Alulinformáltságot, tájékozatlanságot szubjektív művészi szabadságként értelmezni és ebből „formabontó stílust” kreálni nem vezethet túl messzire. Néhány, korhű technikákban és játékstílusban valóban tájékozott együttes és szólista példájából az is látszik: a korhű hangszerkezelés ismeretében is létezhet „szubjektív megélés” és egyéni stílus, sőt!

Ahogyan egy olasz barokk opera szövegét is könnyebb megérteni a korabeli nyelvhasználat tanulmányozásával, éppúgy Vivaldi zenéjéhez is sokkal közelebb kerülhetünk szerintem, ha a korabeli hangszeres technikákból indulunk ki, mint ha a 20. századi hegedűiskolák és a romantika stílusjegyeit próbáljuk ráerőltetni.

Tudnunk kell, mit akar a zene mondani, ahhoz, hogy felismerjük mit akarunk mi mondani vele. Vagyis az érzelem és az intuíció mellett meg kell jelennie a tudásnak. Enélkül a történeti tudás nélkül a historikus zenét, az úgynevezett „komolyzenét” nem lehet adekvát módon megszólaltatni. (Nicolas Harnoncourt)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X