Szabadság és kísérletezés

Charles Mingus

Az 1960-as évek jazzmuzsikája a dac és a szembenállás kifejezése volt. Az 50-es években a jazz népszerűsége a szving kimúlását követően ha nem is rohamosan, de csökkenni kezdett, egyre inkább művészeti ág lett. A zenészek sokat kísérleteztek, olykor merész változtatásokat próbáltak ki.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

A fekete jazzmuzsikusok továbbra is a nemzetközi avantgárd művészek élvonalába tartoztak, miközben keményen küzdöttek az egyenlő jogokért és a faji megkülönböztetés ellen. A küzdelem voltaképpen már a húszas években megkezdődött, de csak a 60-as években szélesedett ki és ért a kiteljesedés fázisába, ami a városi fekete lakosság politikai ellenállásának nyílt megnyilvánulásában mutatkozott meg. Az Amerikában született feketék már többször bizonyították amerikai elkötelezettségüket, hazaszeretetüket, melynek eredményeképpen jogosan lehettek büszkék mindarra, amit immár az saját országukért is tettek. De Amerika még mindig nem ismerte el a fehérekkel való egyenlőségüket.

Az amerikai írók közül többen is megfogalmazták véleményüket a Kennedy-korszak furcsa társadalmi ellentmondásairól. Norman Mailer például a következő metaforát írta:

Kialakult egy második amerikai élet. Az egész olyan, mint egy hosszú, elektromos neonfényekkel pompázó éjszaka, miközben az autópályák árnyékában halkan morajlik a jazz.

A Newsweek egy 1965-ben megjelent cikkében az olvasható, hogy: „az egész világ a jazzesedés felé halad, amelynek az útja valami más, mint amit gondolunk.” Az idős kritikus Dwight Macdonald szerint: „…kialakult egy tarkabarka világ, és ezt jazz-életstílusnak nevezhetjük.”

Valóban, bár a jazz viszonylag egyenletesen fejlődött, a kulturális trendek már a negyvenes években komoly változást vetítettek előre. Az amerikaiak életében sokkoló volt a kommunisták elleni hadjárat, a technológia robbanásszerű fejlődése, a külvárosokba költözés felgyorsulása, a városok terjeszkedése és annak következményei, a távolságok miatt bekövetkező forgalomnövekedés, a televízió elterjedése és még sok minden más. Ezen változások eredményeképpen fokozatosan tönkrementek az éjszakai klubok, megszűntek azok a helyek, ahol a jazzmuzsikusok játszhattak, munkát kaphattak. A bebop aranykorát jelképező Manhattan 52. utcájának klubjait lebontották, hogy helyükre új, csillogó felhőkarcolók épülhessenek.

A negyvenes évek baby boomjának szülöttei a hatvanas évekre kamaszok lettek, és kialakítottak egy teljesen új, erős hatású szubkultúrát, ami megnyilvánult a zenében is. De ez a zene nem a jazz volt. A kor fiatalságának jellemzésére Albert Goldman professzor (többek között Elvis Presley és John Lennon életrajzírója) 1968-ban a következőket írta:

A szvingkorszak fiatalsága tudta, hogy kik ők és hová tartanak, a mai fiatalságnak nincsenek ilyen jellegű vágyai és illúziói. Hiányzik belőlük a határozott identitásérzés, amely lelkesedést eredményezhetne.

A szvingkorszak után nemcsak a jazz népszerűsége kezdett csökkenni, hanem az új zenéről, a fiatalság kultúrájáról, az amerikai fiatalok jövőjéről folytatott viták is jelentőségüket veszítették.

A jazz továbbra is lényeges eleme volt az amerikai kultúrának, de a muzsikusok egyre gyakrabban és mélyebben foglalkoztak a társadalmi problémákkal. A hatvanas évek kezdetén már kibontakozóban volt egy tiszta és szenvedélyes harc az afroamerikaiak jogainak érdekében. A fekete muzsikusok egy része fehér kollégáik együttérzésével kísérve támogatója lett a Black Power mozgalom létrejöttének, növekedésének és a városokba településének.

A Black Power visszatért a gyökerekhez, a Noble Sissle és Eubie Blake által a húszas években képviselt „fekete büszkeség” ideájához, melyet egyébként a harmincas években Duke Ellington, később a bebop-, majd a hard bop zenészek is magukénak vallottak, művészetükkel és kiállásukkal személyesen is képviseltek.