Miközben a romantika korában Európa-szerte megindult a polgári átalakulás, amelynek központjába a nemzeti függetlenségi törekvések kerültek, a városok társadalma felfedezte magának a múlt, a régiség és a hagyományos kultúra értékeit.
A falusi világ mindennapi használati tárgyai ekkor váltak művészi értékű alkotásokká, a népzene pedig – habár sokáig még egyáltalán nem volt definiálva fogalma – ekkor kapott kiemelt rangot a művelt társadalmi osztályok és művészek körében. Népiesnek vélt és ténylegesen is hagyományos értéket képviselő elemek kezdek áradni a falvak irányából a városokba, ahol azok formálódni, aktivizálódni kezdtek mint a nemzeti jelleg elsődleges megerősítői, és az addigi ismeretlenség, érdektelenség, nem kevésbé pedig a lenézettség sötétjéből hirtelen
reflektorfénybe került a falu mint a magyar kultúra letéteményese.
A városi léttől alapjaiban különböző tradicionális kultúrákat még a 21. század is romantikus nosztalgiával szemléli, a hagyományos típusú világ távoli egzotikussága, titokzatossága még mindig felkelti sokak figyelmét. Ahogy a legtöbb kultikus történelmi és vallási helyszín turistaparadicsommá, a népzene és a népművészet tipikus elemei a modern városi kultúra múlhatatlan divathullámainak részévé váltak. Habár a társadalmi elhelyezkedéstől még ma sem teljesen független a folklór iránti érdeklődés, töretlenül jelennek meg a bárki számára elérhető, “fogyasztható”, ám releváns információkat hordozó anyagok. Ennek legsikeresebb és egyben leginformatívabb formái többnyire mozgóképként jelennek meg. Mivel a film komplex módon tudja bemutatni a legkisebb, legrejtettebb részleteket is, különösen alkalmas a kultúra és benne az ember minél közelibb ábrázolására.
Számos dokumentumfilm készült falusi zenészekről,a melyekből megismerhető a muzsikusok karaktere, életfeltételeik, speciális tudásuk és szerepük, lakóhelyük szokásrendszere, környezetük jellemzői. A dokumentumfilmek vagy portréfilmek, habár általában kevésbé cselekményesek, rendkívül érdekesek, mivel a valóság minél realisztikusabb és őszintébb bemutatására törekednek. A fiktív történetekben főleg a tét nélküliség könnyűségét élvezzük, nem szenvedünk a visszavonhatatlanság vagy maradandóság okozatai miatt, habár az események sora, a világot alkotó elemek akár valóságosak is lehetnének. Nincs valódi következmény, tehát nincs valódi végszó sem.
A közelmúlt két nagyhatású, a tradicionális kultúrához kapcsolódó dokumentumfilmje Bereczki Csaba Életek éneke és Vincent Moon Les Prévisions című alkotása, amelyek legfontosabb metszéspontja a zeneközpontúság és az emberábrázolás. Zenészekről, zenekarokról festenek rövid portrékat, képi világuk és szerkesztésmódjuk nem átlagos, nem kliséket követő, de alapvetően két különböző stílust képviselnek a modern felfogásban rendezett dokumentumfilmek között. Másfajta eszközökkel, de mindkét film nagyban koncentrál a környezet és az atmoszféra mély ábrázolására, emiatt igazán belemerülhetünk világukba.
Az Életek éneke egy klasszikusabb és igen informatív film. Legértékesebb és legkülönösebb vezérfonala a zenészekkel történő őszinte, baráti beszélgetések sora, amelyeket csak az a valaki tud megteremteni számunkra még kamerák előtt is, aki valóban bizalmas, személyes kapcsolatban áll a filmben szereplő muzsikusokkal, mintha mi ülnénk szemben a sokat megélt, általában nehézsorsú emberekkel, akik nem szégyenkeznek, nem félnek feltárni életük titkait. Romániai falvakban járva, Kelemen László közvetítésével a falusi hagyományos zene utolsó képviselőinek mindennapjain, bánatot és örömet egybesűrító muzsikáján keresztül ismerhetünk meg tanulságos, elgondolkodtató élettörténeteket.
Hasonlóképpen, Vincent Moon filmje sem egyszerűen csak népzenegyűjtési napló vagy úti film, habár rendkívüli dallamokat hallhatunk olyan tájakon utazva, amelyek a világ minden szépségét, szomorúságát és fenségét magukon viselik – akárcsak az ott megszülető zenék. A filmben nem hangzik el beszéd, képek, dallamok, zajok, mozdulatok, szemek beszélnek csak. A film zenei anyaga túlmutat a népzenén, ellenben megmutatja a tradicionális zene kontinuitását, improvizatív jellegét modern, már nem funkcionális alakjában – hacsak a lélekgyógyítás, a dallamokkal való érzelemkifejezés, szépségkeresés és a közösségteremtés nem tekintendő a hagyományos zene lényeges funkcióinak.
A magyar népzene különböző dialektusterületeiről már évekkel ezelőtt is számos olyan klasszikus portréfilm készült, amelyek kivételes tehetségű és személyiségű falusi emberek gondolatait és zenéjét örökítették meg az utolsó órában, az utolsó percekben, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna a jelen zűrzavarában.
Ezek az emberek nem csak felbecsülhetetlen értékű zenei teljesítményük által válnak még a mai tizenéves népzenészek példaképeivé is, még úgy is, ha már csak egy-egy felvétel őrzi a szavaikat.