A „szem Mozartja”

Dózsa Imre forrás: Opera Magazin

November 15-től egy új Balanchine-darabbal, a Téma és variációkkal bővül a Magyar Nemzeti Balett repertoárja, amit a Müpa Fesztivál Színházában láthat a közönség. A neoklasszikus balettet megteremtő koreográfus muzikalitásáról és különös tehetségéről a Kossuth- és Liszt-díjas Dózsa Imrével, az Opera örökös tagjával és mesterművészével beszélgettünk.

– Novemberben lesz a bemutató a Müpa Fesztivál Színházában, és Ön az egyik próbavezető balettmester. Mi az alapja ennek a darabnak?

– Az Opera balettegyüttesének repertoárján szerepel néhány Balanchine-koreográfia, például a C-dúr vagy a Szerenád. A bővülő palettára most a Téma és variációk kerül fel, ami klasszikus technikára épül: neoklasszikus vagy szimfonikus balettnek lehet nevezni. Minden nagy színház táncegyüttese fel tud mutatni egy-egy művet ettől a világhírű művésztől, ilyen értelemben ez egy „kötelező” vállalás.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Miért alakult ez így?

– Mert Balanchine – aki Szentpéterváron végzett és grúz származású volt, még Giorgi Balanchivadze néven látta meg a napvilágot – a múlt század egyik legnagyobb zsenije volt. A cári balettiskolában tanult, majd elvégezte a konzervatóriumot is, zongorista lett. Ez a tudás, ez a muzikalitás jelenik meg a kompozícióiban. Szerintem ő a „szem Mozartja”: egyedülálló tökéletességgel táncolja meg a zenét, a muzsika dinamikáját, hangulatát.

Magyar táncos ihlette a balett legendájának új koreográfiáját

– Hogyan lehet átadni egy ilyen nagy formátumú mester halála után ezt a fajta egyedi tudást?

– Mivel a lépéseken, a lépéskombinációkon múlik minden, az ő közvetlen jelenléte nélkül is pontosan megőrizhető a lényeg. Hozzá kell tennem, hogy az összes darabját olyan balerinák tanítják be, akik még közvetlenül dolgoztak vele. Balanchine Oroszország után New Yorkba érkezett és létrehozott egy iskolát (School of American Ballet – a szerk.), később megalapította a New York City Ballet együttesét, majd egy intézetet is, ahol a saját technikáját oktatta. Visszatérve az eredeti felvetésre: ezek a különlegesen jól képzett – egyébként nagyon vékony és híresen magas, dinamikus – Balanchine-balerinák a „tiszta forrás” fundamentumai.

– Abban az időben, amikor Ön Apollót táncolta, ki tanította be a darabot?

– Patricia Neary volt itt Budapesten, ami igazi revelációnak számított. Lőrinc György akkori balettigazgató hozta ide őt is, a darabot is. Nem véletlenül hívták ezt az időszakot aranykornak.

– Visszatérve a magas hölgyekre…

– A legendák szerint Balanchine a 175-180 centméter magas táncosnőket kedvelte. Szinte mindegyikük azonos magasságú volt.

Egyébként imádta a nőket.

– A hazai balerinák nem rendelkeznek ilyen fizikai adottságokkal.

– Nem is kell. Elegendő, hogy egymagasságúak, a technikai tudásuk pedig tökéletesen megfelel az elvártnak. Ez a darab olyan számomra, mint egy palotai ünnepség, nagyon nemes, elegáns. A két főszereplő – a férfi és a nő – viszi a hátán a művet, de a kar szerepe sem elhanyagolható. Ahogy az összes koreográfiájában, a Téma és variációkban is hallatlan muzikalitást és precizitást követel minden táncostól.

– Önt hívták úgy, hogy „danseur noble”, azaz nemes táncos. Nem okoz a lelkében feszültséget, hogy most már nem aktív résztvevője az előadásoknak, hanem szinte háttérmunkát végez? Ez a típusú feladat nem hordozza magában az unalom veszélyét pont az Ön számára, aki Svédországtól New Yorkig bejárta és „betáncolta” a világot?

A táncoslábú kilométerfaló

– Egyébként éppen Svédországban találkoztam először Balanchine-balettel, de nem akarom kikerülni a kérdést. Számomra persze a tánc jelentette és jelenti az életet: mindenem a tánc, de nem minden a tánc. Egyvalami mindig megelőzte: a család. A feleségem, aki nélkül soha nem lettem volna képes ennyit dolgozni, és persze a gyerekeim. Amikor a Balettintézet után bekerültem a Magyar Állami Operaházba nagyon szerencsés voltam, jó szerepeket kaptam, mindig tudtam fejlődni. Sokat dolgoztam és tanultam külföldön azzal a szándékkal, hogy itthon továbbadjam ezt a tudást. Voltam az együttes balettigazgatója, később átvettem a Balettintézetet és főiskolává alakítottuk, ma már egyetem. Szerintem a tanítás, a tapasztalatok átadása kötelezettség. Addig faragom a táncosokat a saját „kőtömbjükből”, amíg a bennük lévő forma tökéletes nem lesz.

– Évtizedekkel ezelőtt még nagyon nagy különbség volt a külföldi társulatok munkatempója, repertoárja, a táncosok képzettsége és az itthoni standardok között. Most milyennek látja ezt az együttest?

– Végignézve az elmúlt évek szinte minden előadását azt gondolom, hogy a maiak benne vannak a világ első tíz társulatában. Ezt azzal érte el Solymosi Tamás balettigazgató, hogy nagyon erős repertoárt épített, jó koreográfusokat és betanítókat hozott Budapestre, jó balettmesterekkel dolgoztat. Mindent a táncosok lába elé tesz, cserébe pedig igen, itthon szokatlanul erős tempót diktál.