Blöff vagy művészet?

Ornette Coleman

A free jazzt sok zenész és hallgató még ma sem könnyen fogadja el. Sokan úgy érzik, hogy blöff az egész, a zenészek azért játszanak dallamtalanul és ritmustalanul, mert nem urai a hangszerüknek, mert nincs ötletük.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Valóban voltak és vannak olyan muzsikusok, akik hiányos zenei tudásukat úgy akarják palástolni, hogy látszólag összevissza játszanak, és azt gondolják, hogy ez olyan, mintha free zenét játszanának. Ők azok, akik hiteltelenné tesznek egy komoly, teoretikusan és társadalmi szempontból is megalapozott zenei irányzatot.

A free jazz nem előzmények nélkül bukkant fel. Már Coltrane és Coleman előtt megszületett például Lennie Tristano Descent Into Maelstrom című felvétele. A változtatási igény akkor erősödött föl, amikor annak társadalmi okai is lettek.

A free jazz akkor telt meg igazán komoly tartalommal, amikor a szabadság igényének megfogalmazása a feketék és a fehérek közötti konfrontáció hiteles szlogenjévé vált.

A free jazz egy új zene megjelenését jelentette, és egyben a polgári jogokért folytatott harc zenei metaforája is lett. Ezzel – hová is jutott a jazz a New Orleans-i kocsmákból és bordélyházakból – a szabadság szociálpolitikai dimenziójába emelkedett.

Valójában a free stílus sok újdonságot adott a jazznek. Ilyen újdonság például az a tendencia, amelynek következtében a hagyományos 12 vagy 32 ütemes formula felrobbant. Ezzel kapcsolatban a dobos Billy Higgins a következőket mondta: „Ornette felnyitotta a szemünket, hogy ne csak a hagyományos négy, nyolc, tizenhat vagy harminckét ütemben gondolkozzunk. Ő például írt egy darabot, amelyben tizenegy, majd hat ütem jelentette a ritmikai alapot. Ha hallgatod, normálisnak tűnik minden, pedig teljesen más gondolkodást tükröz, mint amit megszoktunk.”

Természetesnek tekinthető, hogy a free atyja, Ornette Coleman játéka is sok újdonságot mutat. Zenéje szinte feloldódik a hangok gyors egymásutániságában, olyan homályosan kanyargó vonallá áll össze, amellyel addig szokatlan hangzást hozott létre. Továbbá a felsőbb fekvésekben olyan energiával fújja a hangokat, hogy azok szinte összeolvadnak, és olyan érzést keltenek, mintha szétrepesztenék a hangszert. A szaxofonból kiáradó hangok gyakran eltorzult emberi beszédre, furcsa éneklésre és sírásra emlékeztetnek, visszautalva az eredeti bluesokra, sőt talán az afrikai énekekre.

A free jazz jobb megértése érdekében álljon itt Coleman teóriája, amellyel megalapozta a free jazzt (ő ezt „harmolodic theorynak” nevezte el, magyarul talán jobban hangzik a „harmolódia” elnevezés).

A harmolódia módszere arra irányul, hogy megszabadítsa a kompozíciót mindenféle tonális központtól, lehetővé téve, hogy a harmónia független legyen a hagyományos kötöttségektől.

Továbbá alapvetően fontos, hogy a zenekar minden hangszerének legyen természetes hangja, a muzsikusok pedig törekedjenek arra, hogy képességeik szerint mindent kihozzanak a hangszereikből. Ez csak akkor lehetséges, ha a zenészek nem alkalmazzák a hagyományos intonációt. Mindezek mellett a zenekarban meg kell valósítani a teljes demokráciát, ami azt jelenti, hogy nincs vezető és kísérő hangszer, nincs szóló- és ritmusszekció, azaz minden hangszer egyformán jelentős. Coleman felismerte a modern művészet lényegét: a művésznek meg kell teremtenie a spontán asszociációk széles körű lehetőségét.