Stendhal szerint az Olasz nő Algírban „tökélyre vitte az opera buffa stílust, hiszen éppannyira vigalmas, amennyire a világ nem az”. És bár vannak benne korabeli politikai-közéleti utalások, Isabella pedig akár egy opera seriából is elénk léphetne, a tempó- és hangulatváltások a commedia dell’arte tradícióit sejtetik.
- hirdetés -
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Az 1813-ban, Rossini szokása szerint néhány hét alatt komponált darabot 1819-ben mutatta be a Pesti Német Színház, 2008-ban készült belőle egy egynyári független produkció, de a professzionális, operaházi bemutatóra 2017. november 18-án kerül sor. Az előadás rendezője Szabó Máté, aki szerint talán azért nem vált nálunk A sevillai borbélyhoz vagy a Hamupipőkéhez hasonló népszerűségű repertoárdarabbá az Olasz nő Algírban, mert az egzotikum nem volt hozzánk annyira közel, mint Itáliához, és nem találtunk vonatkozási pontot a más kultúrából fakadó komikumhoz.
Vihetnénk az iszlám irányába, de azt gondolom, ez a történet inkább a férfiakat készteti szembenézésre magukkal, az előadás pedig céljaink szerint az egészségtelen férfidomanciával szembeni kritika lesz
– magyarázza a rendező, aki nem először visz színre sem a zenés, sem a prózai műfajban olyan alapanyagot, amely erős nőről szól. „Amikor Rossini a darabot írta, a helyszínválasztással a cselekményt eltávolította saját korától, mintha ott és akkor ez egyáltalán nem fordulhatott volna elő. Számomra fontos az egyensúly, például abban a tekintetben is, hogy sokszor kimondjuk: csak látszólag van a piramis csúcsán a férfi. Ezt a látszatot porig kell rombolni. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy józan előadást készítsünk.
E tekintetben jelent segítséget, hogy Rossini a commedia dell’artéból építkezett a karakterek tekintetében, tehát van egy Colombinánk, Isabella, akinek az eszessége által bűnhődik meg Capitano, azaz Musztafa bej, illetve Pantalone, azaz Taddeo. Egyikük puhány, másikuk agresszíven férfias, a jelmezcsere pedig mindkét fél számára egyfajta megsemmisülés” – avat be Szabó Máté az opera mélyebb rétegeibe.
A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.
Az előadás díszleteit Cziegler Balázs, jelmezeit Füzér Anni tervezi. „Nagyon érzékeny alkotók mindketten. Azt kértem tőlük, hogy egy mai olaszmániás észak-afrikai férfi otthonát lássuk a színpadon, de politikai utalások nélkül. Balázzsal azt kerestük, mi ennek a déli mediterrán világnak a legerősebb képi megjelenítése, és ezt a verőfény által keltett sziluettben találtuk meg.
Íme, a zenetörténet legbabonásabb zeneszerzői
Abban, amikor belülről, az árnyékból megpillantunk valakit, a kinti erős fény megszünteti az arcot, csak az alak tűnik fel, de ahogy közeledik, úgy lesznek egyre tisztábbak a vonások, úgy lesz egyre pontosabb az egyéniség. Annitól pedig valós viseleteket kértem. Gyakran hallunk, olvasunk olyan történeteket, amelyek arról szólnak, milyen márkás fehérneműt, melegítőt vagy farmert vesznek fel az előírásszerűen mindent eltakaró tradicionális viseletek alá a muzulmán nők. Ez a furcsa kettősség volt a fő inspiráció a jelmezeknél: a nők követik a szabályokat, de amikor maguk között leveszik a kendőt, a csadort, a burkát, valódi önmagukként állnak ott.”
Az előadás karmestere: Francesco Lanzillotta
Az olasz dirigens korosztálya legkeresettebb karmesterei közé tartozik. Tradicionális és rendezői előadásokban is jól érzi magát, ha a színrevitel következetes. Úgy gondolja, hogy egy karmesternek a zenekarral való találkozás első pillanatától kezdve pontosan tudnia kell, hova akar eljutni, jól kell gazdálkodnia az idővel, és az is fontos, hogy együttműködő légkörben folyjon a munka. Dolgozott a velencei La Fenicében, a nápolyi San Carlóban, a trieszti Teatro Verdiben, a genovai Carlo Felicében. A parmai Filarmonica Toscanini zeneigazgatója olyan hazai zenekarokat vezényelt, mint a RAI Szimfonikus Zenekara, a milánói l’Orchestra I Pomeriggi Musicali vagy a bolzanói Haydn Zenekar, de vendégeskedett Svájcban (Orchestra della Svizzera Italiana), Bulgáriában (Szófiai Filharmonikus Zenekar) és Dél-Koreában is (Gyeonggi Filharmonikus Zenekar).
„Nem akartunk múzeumot színpadra tenni, ugyanakkor nem is kívánunk ellene menni a történetnek, de Rossini hagy nekünk némi rugalmasságot. Az a szándékunk – fogalmaz Szabó Máté –, hogy úgy meséljünk ezen a vígoperán keresztül az iszlám világról, hogy ne jusson eszünkbe a CNN. Az ember ihleti a zenét, ilyen értelemben egyáltalán nem baj, ha a zene embert ihlet viszont.”
