Otthonosan rendetlen térré alakult a milánói hangár – hullahoppkarikákkal, marcipán csontvázzal, turkálóval és csokoládét majszoló látogatókkal. A bejáratnál álló szmokingos férfi ünnepélyesen jelenti be az új érkező nevét. A kiállított tárgyakat megfogni, használni, átalakítani, megenni, hordani és elvinni szabad, sőt kifejezetten ajánlott.
A Take Me (I’m Yours) című csoportos tárlatot először 1995-ben rendezte meg Hans Ulrich Obrist és Christian Boltanski Londonban, majd Párizsban, Koppenhágában, New Yorkban és Buenos Airesben. Milánóban ötvenöt, Európából, Amerikából, Ázsiából és Afrikából származó alkotó működik közre, akiknek egy része már az 1995-ös londoni kiállításon is szerepelt. A tárlat túlnyúlik a kiállítótéren, és a múzeumboltban, a neten valamint a hangár épülete körül is folytatódik. A különböző művészeti irányzatokba (eat-art, fluxus, neodada, happening, body art, neokonceptualizmus, individuális mitológia) ágyazódó munkákban közös a szétszóródás és a játékosság mozzanata.
A kiállítás egyik fő művének tekinthető a hangár közepén található Dispersion (1991–2017) című efemer installáció. A mű négy halom turkált ruhából áll, amelyből mindenki szabadon elvihet – erre utal a kiállítás címe is –, ha vásárol a helyszínen kapható tízeurós szatyrokból. A szétszóródás megsemmisülést jelent, mert az installációt idővel teljesen elhordják az emberek. Hasonlóan tűnik el Felix Gonzalez-Torres Untitled (Revenge) című, kék cukorkákból álló szőnyege (1991) és Hans-Peter Feldmann vintage fotóiból álló fala is (The Prettiest Woman).
A hangár falain kívül elburjánzó művek által megkérdőjeleződik a műalkotás egyediségének mítosza. A francia művész anyaghasználata utalhat Michelangelo Pistoletto Rongyok Vénuszára (1967). A római istennő fehér szobra nélkül azonban nem jön létre vizuális-esztétikai ellentét. Az összedobált rongyok a holokausztot bemutató kiállítások tfilin és ruhahegyeit idézik fel, ahol a viselőjüktől megfosztott személyes tárgyak és ruhadarabok el nem mesélt történetekre emlékeztetnek. A veszteség és az elmúlás mentén értelmezhető a művész több korábbi alkotása is, például a Canada (1988) és az 1989–2003 között készült Monument (Odessa) installáció.
A halál témája Daniel Spoerri (Eat Art Happening, 2004-2017) munkájában is megjelenik, igaz más előjellel. A marcipánból készült csontváz vizuális oximoron: a halál fogalmát édességgel kapcsolja össze. Hasonlóan morbid humor jellemezte már az 1969 és 1975 között készülő Natures mortes (Rifiuti) sorozatát is. A csendélet szó francia alakját (nature mort) szó szerint értelmezte, és mumifikálódott halott állatokat állított ki.
Több kiállító a terjesztés eszközével aktuális politikai, illetve kulturális-társadalmi kérdésekre hívják fel a figyelmet. Lawrence Weiner tetoválható matricákat és stencileket (NAU EM I ART BILONG YUMI, 1988/2017) készített „A jelenkor művészete hozzánk tartozik” felirattal, amelyet azonban kevesen értenek, mert pidzsin nyelven íródott. A jelenkor művészete a miénk, üzeni, de sokszor nem értjük, mert nem ismerjük a nyelvét, a játékszabályait, hogy mi mihez képest jelent valamit. A nagyvárosi fotóiról ismert Wolfgang Tillmans munkája (Protect the European Union against Nationalism, 2017) nyílt politikai állásfoglalás és aktivista tett.
2016-ban Brexit ellenes kampányt indított, és olyan plakátokat és szlogeneket tervezett, amelyeket mindenki ingyenesen letölthet. Annette Messager kitűzőin a női méh körül (A mio desiderio, 2017) a „Vágyam szerint” szöveg olvasható, és a saját testről való önrendelkezés vágyára és beteljesülésének bizonytalanságára utal. Ahogy a kitűzőt – a feliratot megcáfolva–, bárki kénye szerint használhatja, úgy a társadalmi normák sokszor a nő akarata ellenében határoznak a gyerekvállalás és az abortusz kérdésében. A feminista művészet vonulatába illeszkedő munka rokonságot mutat Barbara Kruger abortuszt támogató plakátjával (Your body is a battleground, 1989).
Ugo és Lucio La Pietra (La riappropriazione della città. I propri itinerari, 1975/2017) a fenntartható és emberközpontú város problémájára keresnek megoldást. Arra ösztönzik a látogatókat, hogy saját útvonalukat rajzolják be a milánói térképekre.[i] A személyes útvonalak bekerülnek egy adatbázisba, ahol fokról fokra kirajzolódik egy olyan alternatív térkép, ahol a kiemelt pontok nem a turistalátványosságok (dóm, Scala, Rinascente áruház), hanem a helyiek által legtöbbször érintett utak és utcák.
Műgyűjtő és társkurátor mellett egyenrangú társalkotóvá is válhat a látogató, ha részt vesz Cesare Pietroiusti és Patrizio Di Massimo performanszaiban. Cesare Pietroiusti háromezer szignált és cím nélküli lapot helyezett el a falon hosszú sorokban. A váltakozó sűrűségű, égetéssel létrehozott jelszerű formák ritmussá, vizuális költészetté állnak össze, úgy, mint Joan Miró Bleu I és II (1961) című hatalmas képeinek vonásai és foltjai. A félig kész munkák csak akkor válnak teljes értékű alkotásokká, ha a művész utasításai szerint meggyújtják őket. Patrizio Di Massimo rajztáblákat és rajszereket biztosít a látogatóknak, hogy lerajzolják őt, mint modellt (Self-Portrait as a Model, 2017).
Take Me (I’m Yours) az adás és a kapás mechanizmusa szerint folyamatosan alakuló relációesztétikai kísérlet, a kiállítás kiállítása, amely lehetőséget biztosít a művészet befogadásának egy direktebb és interaktívabb módjára.
* A kiállítás 2018. január 14-ig tekinthető meg a milánói HangarBicoccában.
* (A fotókat a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre).
* [i] Az ötlet a Riappropriazione della città című filmből ered, amelyet Ugo La Pietra a párizsi Georges Pompidou Központnak készített el 1977-ben.