Létezik olyan, hogy egy műnek lelke van?

A kérdésfelvetésnek semmi köze az ezotériához, ráadásul elég triviálisan is hangzik, de vállalom. Nemrégiben Brahms Hegedűversenyét kétszer is volt alkalmam meghallgatni. Először Leonidas Kavakos volt a szólista, a lipcsei Gewandhaus zenekarát pedig Herbert Blomstedt dirigálta. A második koncerten is nagy hagyományú német zenekar kísérte Veronika Eberle hegedűművészt. Ezúttal a Hamburgi Állami Filharmonikus Zenekar játszott Kent Nagano vezetésével.

És nekem olyan érzésem volt, mintha két teljesen különböző művet hallottam volna.

A Blomstedt-Kavakos értelmezés kevésbé tűnt hivalkodónak, stílusbravúrszerűnek, azt éreztem, hogy minden alkotóelem, a szólista, a karmester, de az egyes szólamok is azért a bizonyos teljes egészért léteznek, míg a végén minden összeáll egyetlen  képpé. Mintha minden résztvevő tudta volna, hogy abban a műben, abban a pillanatban hol a helye, és azt is, hogyan szolgálja az érezhetően tudatosan kidolgozott koncepciót.

Ki tudja, mire vágyik inkább a közönség?  

A Nagano-Eberle-Hamburgiak előadás esetében elnagyolt tempókat, kissé széttartó elképzeléseket hallottam, ugyan nagyon jól szólt a zenekar, és érezhetően a szólista is ismeri hangszerének minden porcikáját, de mégis hiányzott az “összhangzó értelem”. Folyamatosan ki voltam zökkentve, meg voltam zavarva, és különböző hangulatokon keresztül voltam utaztatva, de csak nem akart jönni  a komplex élmény.

Az az érzés, hogy megérkeztem.

Gyakran tapasztalok hasonlót. Azon gondolkozom, vajon mennyire függ ez a jelenség össze az előadói stílusok változásával? Azzal, hogy egyre virtuózabbak a szólisták, egyre gyorsabbak a tempók, és mindig mást, mindig újat akarnak mutatni a közönségnek? Mint az élsportban, hogy már a legjobb, verítékkel kiizzadt időt is felül lehet múlni, minden rekordot meg lehet dönteni? Valamilyen szinten biztosan létezik ez is, a rekordra törekvés hatása. De lehetséges, hogy az értelmezés ettől öncélú mutatvánnyá változik.

Az év karmestere a Müpában

Szintén nem is olyan rég Bach Karácsonyi oratóriumát hallgattam meg, Marc Minkowski dirigálta az általa alapított Les Musiciens de Louvre zenekart. Már régóta figyelemmel kísérem Minkowski munkásságát. Egyik legelső élményem egy vesztésre álló sakkparti közben volt, amikor először, ráadásul  nagyon is lázadó korszakomban hallottam vele Händel Feltámadás oratóriumát. Hihetetlen energiával dörrent meg az instrumentális bevezetés. És mivel előzőleg épp Ramonest hallgattunk, teljes megelégedéssel nyugtáztam, hogy Händel Minkowski-féle értelmezése szépen beáll a lázadás sorába, szinte végig. Azóta Minkowski neve nálam egybeforrt azzal a barokk hangzással, amelynek dinamikája és fiatalos lendülete van.

A Bach-expedíció

Most, a Karácsonyi oratórium esetében is gyors tempókat hallottunk, de emellett  az előadás tökéletesen tudta közvetíteni az intim, meghitt hangulatot is. Egyszerre éreztük az önfeledt ujjongást, és a békés, kegyeletteles hangulatot, mértékkel, stílusosan.  Minkowski nyilatkozta egyszer, hogy Bach e műve valójában nem más, mint maga a testet öltött Ige.

Azt hiszem, így  is van, minden érthető, érezhető,  teljes. És van benne rendszer, az összhangzó értelem rendszere.

…..de létezik olyan, hogy lelke a ‘műnek’ van?