Távol áll tőled a jazz? Nem a te hibád!

A 60-as évek végén és a 70-es évek elején válságos időket élt a jazz. A mainstream zenészek rettenetes időszakként emlékeznek erre a korszakra. A jazzklubok kiürültek, a kollégiumokban nem szerveztek jazzkoncerteket, a lemezkiadók a csökkenő lemezeladások és azzal járó bevételcsökkenés miatt jazzmuzsikusokkal jóval kevesebb lemezt készítettek.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

Mivel nem alakult ki egy egyetemesnek mondható stílus (mint volt például a szving vagy a bebop), a lemezkiadók egyéni ízléseket próbálták kiszolgálni a zenékkel, ennek hatására nem alakult ki (egyelőre) egy meghatározott irányvonal, egyszerre sokfajta muzsikával próbálták kielégíteni a sokféle szubkultúra igényeit. A kereskedelmi rádiók piaci felmérésekkel próbálták kideríteni, mi kell a közönségnek, de nem sok eredménnyel jártak. Nem sikerült egyértelműen meghatározható stílust találni, ami a társadalom szélesebb rétegeinek egyaránt tetszett volna.

A jazzben szakadás következett be.

Azelőtt talán a 40-es években élt meg ehhez hasonló szakadást a jazz, amikor a hallgatók egy része még a szving iránt lelkesedett, másik része a szvingen túllépve már a bebopért rajongott. A 70-es években néhány sikeresnek számító zenekar elvesztette hallgatóságát, és kénytelen volt gyakran kisszámú közönség előtt játszani. Ezek közé tartozott több avantgárd zenekar, mind Chicagóban, mind New Yorkban, akik kénytelenek voltak európai piacot keresni, hogy felléphessenek és kiadhassák lemezeiket (az ECM és a Black Saint).

Az avantgárd zenét tartalmazó albumok többsége még húszezer példányban sem kelt el, és ez a helyzet nem biztosította a muzsikusok megélhetését. Bár ebben a tekintetben az óriási New York kiemelkedett a többi amerikai város közül, ott is rosszul kerestek a muzsikusok. Érdekes, hogy mindennek ellenére csak nagyon kevés zenész hagyta el a pályát. Sok avantgárd muzsikus úgy érezte, számára Manhattan az a hely, ahol kreativitását a legjobban kifejezésre tudja juttatni, még akkor is, ha azzal, hogy ott maradnak, a megélhetésük kerül veszélybe. Az ilyen értelemben rendíthetetlen dobos, Milford Graves így emlékezett vissza:

A 60-as években mindenki lelkes volt, forró (hot), lángoló zenét játszottak, a 70-es években azonban olyan volt, mintha mindenki aludni ment volna.

Ha a 70-es évek forró és lángoló muzsikáját keressük, azt inkább a funky és a rhythm and blues számok különböző variációiban találhatjuk meg. Igaz, a funkyt játszó együttesekben kevesebb lehetőség volt az improvizációra, mint a jazz-zenekarokban, így ezzel a funkyzenekarok adósok maradtak, de tény, hogy a funkymuzsika tüzes, ritmusos és táncolható zene volt, mint a jazz régebben.

A rhytm and blues együttesek által játszott zene abban különbözött a korszak jazz-zenéjétől, hogy az alkalmazott harmóniáik sűrűbbek, erőteljesebbek, mondhatni dögösebbek, a zenék összességében energikusabbak voltak. Mindkét stílus zenekarainak jellemzője volt, hogy a fúvósok a billentyűs hangszerekhez és a gitárhoz hasonlóan elektromos erősítőt használtak, és gyakran alkalmaztak énekeseket, akik olykor visszaidézték a blueskorszak kiabálós (shout) éneklési stílusát, máskor halkan suttogó éneklést építettek zenéjükbe.