Ettől zseniális Richard Strauss zenéje

Richard Strauss - forrás: Richard-Strauss-Institut, Garmisch-Partenkirchen

A Budapesti Fesztiválzenekar hamarosan műsorra tűzi Richard Strauss Alpesi szimfóniáját (Korngold Hegedűversenyének kíséretében). Közel áll hozzám Richard Strauss, még akkor is, ha nagyon sokszor túlírtnak, terjengősnek, nem egyszer még giccsesnek is érzem. Az elkövetkező koncert megint arra késztetett, hogy végiggondoljam, mit jelent számomra a Strauss-univerzum?

Elsősorban azt, hogy milyen nagyszerűen bánik a szimfonikus nagyzenekarral, hogy a végletekig kihasznál minden lehetőséget, ami az adott mű témáiban, azok zenekari megvalósításában ott van. Létezik valami hihetetlenül mély és gazdag Strauss világában, ami még a leggiccsesebb, „leghatásvadászabb” stílusjegyeken is átüt. Ezért a bombasztikus, nagy volumenű hangzást szinte egyszer sem érzem üresnek, semmitmondónak, úgy, mintha hallgatóként  folyamatosan az lenne az  érzésem:

a költő gondolt valamire.

És nagyon szeretném megtalálni azt a pillanatot, amikor a gondolat felszínre tör. Még akkor is, ha elsőre a gondolat triviálisnak is tűnik, vagy legalábbis ellentmond a hatalmas, patetikus formának. Itt van például az utolsó Strauss-opera, a Capriccio: az ártatlan szemlélő-hallgató hirtelen részesévé válik egy esztétikai vitának. Miszerint lézengő polgár szalonbéli ritterek arról csevegnek, hogy melyik művészeti ág a magasztosabb, leginkább esszenciális, a zene vagy a költészet, a csevely pedig eldönthet egy személyes választást is.

Ide kapcsolódik:
Autizmussal élőknek adott páratlan koncertélményt a BFZ New Yorkban

Kit érdekelhet ez, a Salomé vagy az Elektra után? Hogy kerül ez a zene egy grófi szalonban lefolytatott társalkodási drámához? Hiszen a két nagy opera, vagy épp a Zarathustra is sokkal egzaktabb, de mégis mitologikus vagy épp filozófiai témákból merítette cselekményét, ugyanakkor tökéletesen érvényesült a tartalom – forma összhang. Szenvedélyes, de mégis elvont zene, sodró lendület, archetípusok és a végén a nagy katarzis.

És most itt van ez a csevegés. Mire is számítsunk? Hogy jön ide Madeleine grófnő nagy dilemmája, amire feltétlenül választ akar találni, miközben vendégeit fogadja? Az Elektrában még a régi rend visszaállítása volt a téma, egy kegyetlen cselekedet megbosszulása, amelytől az Erkölcsi Rend,

a transzcendens igazság eljövetelét reméljük.

Salomé pedig Jochanaanban mintha megsejtene valami szent magasabbrendűséget, amit próbál megérteni. A Capriccióban pedig kihallgathatjuk mindenféle ráérő emberek teljesen érdektelen, belterjes esztétikai kamaravitáját, ám ott szól alatta, közben, benne Richard Strauss zenéje.

Mit is vár ettől a „vitától” a Grófnő? Ez most a leglényegesebb kérdés számára, és éppen ilyen művészkedő-esztétikai alapon akar magának tökéletes párt választani? Máshogyan nem tud dönteni? Feltétlenül le kell futtatnia ez a játszmát? Persze, értem én, hogy izgalmas felvetés ez a művészeti hatásmechanizmusok világából, de éppen ilyen szalonproblémák szintjén?

Valószínűleg nyilván nem csak erről van szó. Madeleine töpreng, a korról, amiben él, saját nőisége megéléséről, érzelmekről, érzékelésről. De mindenekelőtt a mulandóságról. Talán érzi, hogy hamarosan vége mindennek, hogy valami más jön ezután, nem csak személyes életében, hanem egyetemesen is, mert a zene ezt sugallja. Mi meg elkapjuk az utolsó pillanatot, amikor ilyen békés körülmények között leülhetünk és megbeszélhetjük magunkkal, a barátainkkal aktuális dolgainkat, szembesülhetünk azzal, hogy hol tartunk. Mindezt egy csésze tea vagy épp brandy társaságában, egy fotelben ülve. Elmerenghetünk.

Még utoljára lehetünk naivak, idealisták,

majd búcsút intünk mindezeknek, a szereplőkkel együtt. Hiszen végérvényesen eljött  a 20. század, megszűnik a boldog békeidő. Madeleine is mindentől búcsúzik, ami számára lényeges. Nem arról van itt már szó, hogy ki az ideális választás, már más síkon játszunk tovább. A zene és a szavak bejutnak az univerzális, a hétköznapinál sokkal lényegesebb kontextusba, és ott már a katarzis: a Grófnő levonul a színpadról és kivonul a saját és a világ történelméből is.

Strauss késői műveiben szinte állandóan megbújik a forma és a választott téma látszólagos banalitásának viszonya. A Zarathustrában átéljük a napfelkeltét, de utána rögtön egy prófétával találkozunk a sivatagban. Az Alpesi szimfóniában pedig „csak” egy nagy túra kezdődik el, de bírni kell szuflával a csúcsig. Mert közben végigjárjuk az erdő minden zugát: a vándorutak mentén, a patakokon át a gleccserig. Ha épp nem tudjuk, hol járunk, a zenekar megmondja. Itt nincs szó elvont filozófiai tételekről, nagyszabású gondolatokról,

átadjuk magunkat a természetnek,

megint csak elidőzünk kicsit, elmerengünk magunkon, a világ folyásán, és az összes lehetséges közhelyszerű kérdésen. Lehetünk elnagyoltak, álmodozók, lusták, mert most még megtehetjük.

Nem tudni, ki lesz az a  Richard Strauss, aki szembesít minket a XXI. század elejének kérdéseivel, amikor még olyan se volt, aki a XX. század végéről kérdezett volna. Hol van most Madeleine szalonja?