Hogy mekkora élet lehet egy olyan kicsi házban, ahol még nekem is le kell húznom a fejem (166 cm), ha be akarok lépni a ferdén vágott ajtón, azt az erdélyi Mezőségen járva tudtam meg igazán, egyik alkalommal a nagysármási Giani Moldovan, a virtuóz balkezes prímás otthonában.
Azt pedig, hogy milyen tisztelet és csodálat övezheti a Magyarországról érkező zenészt vagy kutatót, a nagysármási kocsmában tapasztalhattam meg azzal együtt, hogy a ma ott élő muzsikusok már „csak” a cigány és a román nyelvet beszélik, magyarul nem tudnak elődeikkel ellentétben. Az ottani zenészek ereje és temperamentumossága láttán azt is megsejtettem, hogy milyenek lehettek még erejük teljében azok az általam már gyengülő, elfáradt öregként látott, de kivételes tehetségű falusi muzsikusok, akik
meghatározzák mai népzenei élményeinket, tudásunkat, a zenei feldolgozásáról szóló elképzeléseinket.
Nagysármás – avagy románul Sărmaşu – zenéje különleges színfoltja a mezőségi népzenének, tele régies elemekkel és a legújabb zenei behatásokkal egyszerre. Mezőségi zene, de néha úgy hangzik, mintha Kalotaszegről származna, s amelyben a tipikus mezőségi dúros harmonizálás találkozik a mollos, tercelős elemekkel, amelyek a városi cigányzene hozadékai. A román városi zenének is nagy a hatása errefelé, amit akár a televízióból, akár a rádióból is eltanulhattak az élesfülű cigányok: a nagysármási stílusban bonyolult figurációkkal díszítve és olyan virtuóz tempóban szólalnak meg a dallamok, hogy szinte elveszítjük az eredeti dallamrajzot.
Az a tény, hogy hangszertechnikailag milyen felkészült lehet egy klasszikus értelemben vett tanulatlan cigányzenész, két lehetséges jövőt fest ennek a zenei hagyománynak, melyből a borúlátóbb az, hogy a zene majd levet magáról minden régies elemet, hogy érvényesülhessenek benne a mutatósabba és mai szemléletben fogyaszthatóbb jellemzők, vagy esetleg továbbfejlődnek, tovább csiszolódnak azok a régies vonások, amelyektől alapvetően egyedi ez a zene is. A környékre egyébként is jellemző, hogy akár településről-településre ugorva szinte egész más zenei közegbe csöppenünk.
Az Utolsó Óra gyűjtésből készült Nagysármás lemezen hallható kiváló zenészeknek, nagy tudásuk ellenére egyre kevesebb lehetőségük nyílik arra, hogy közösségi alkalmakkor muzsikáljanak. Az élő zene még a régiesebb jellegű Mezőségen is igen csak háttérbe szorult az utóbbi évtizedekben, és természetesen a legtöbb lakodalomban is inkább a fúvós vagy elektromos hangszereket részesítik előnyben, esetleg teljesen ki is hagyják a zenészeket a mulatságból, a hagyományos hegedű-brácsa-bőgő hármast pedig végképp egyre ritkábban keresik.
Ennek persze a kulturális felhígulás, a hagyományok elfelejtése mellett egészen egyszerű okai vannak, úgy mint az általános elszegényedés, melyben nincs sok remény arra, hogy a hagyományos, de viszonylag sok pénzbe is kerülő hangszeres zenét életben lehessen tartani ezen a vidéken. A fiatalabb, jelenleg is aktív nagysármási zenészek által megtanult és alkalmazott városias, virtuóz és népszerű cigányzenei elemek ellenére, melyek még szervesen integrálódtak a hagyományos zenei folyamatokba, az élő zene kevesebb figyelmet kap. Ezen még az óriási hagyományos dallamrepertoár sem segíthet, ha már az új nótákért és a pop slágerekért fizetnek csak az emberek.
A soknemzetiségű Nagysármás zenéjének gazdái emberemlékezet óta a cigányok voltak, ők integrálták zenéjükbe mind a hagyományos formákat, mind a bedivatozott újabb áramlatokat és szolgáltatták minden etnikumnak, amit nekik valónak gondoltak, és amit a nemzetiség tagjai kértek. Így eshet meg, hogy a magyaroknak ezek a zenészek a közös tánc alá való zenén túl jórészt városi cigányzenészektől tanult magyar nótát játszanak, mint magyart, miközben a románoknak, cigányoknak szóló repertoárban nagyon sok régi stílusú magyar dallamot hallhatunk, melyek azonban, a divatorientált zeneszolgáltatásban román vagy cigány szövegekkel maradtak fenn
– írja Kelemen László a Nagysármás lemez kísérőfüzetében.