Megnyitásának tizedik évfordulóját ünnepli a főváros jazz életének egyik legmeghatározóbb helyszíne, a Budapest Jazz Club. Az elmúlt egy évtized legemlékezetesebb pillanatairól és a távlati tervekről Keleti Kristóf kommunikációs vezetőt kérdeztük.
– Mikor csatlakoztál a BJC csapatához, mik az első emlékeid abból az időszakból?
– A megnyitás után, az első év második felében kerültem a klubhoz. Ez akkor még egy informális kapcsolat volt, amely csak a következő év elején vált hivatalossá. Ekkor még a Múzeum utcai Hadik palota kétszintes épületben működött a klub. Ma már szinte történelem, hogy a hely első két évében, még megengedett volt a dohányzás, ami később az alsó szintre korlátozódott, ahol a hétvégi Jam Sessionök zajlottak. Ebben a lenti hallban szerveztük a Jazzscape néven futó sorozatot, amit leginkább a mai S10 brigád által szervezett Monday Sessionhöz tudnék hasonlítani. Olyan fellépők játszottak itt, mint a Fixi 4, Suhaid, Pop Ivan, vagy a Weisz Gábor Groove Delivery. Ugyanebben az időszakban havonta nagyszabású partikat is szerveztünk a Tilos Rádióval karöltve. Ennek legemlékezetesebb állomása a Budbudas koncertje volt.
– Mi a konkrét feladatod a BJC életében?
– Szerencsémre ez egy összetett, nagyon színes munkakör, sok szervezési feladattal. A program gerincét az egyik tulajdonos, Bóna László alakítja, hozzám elsősorban a világsztár sorozat és a fesztiválok tartoznak, de lényegében minden fontosabb eseményt egyeztetünk. Emellett és elsősorban a klub kommunikációjáért felelek, beleértve a programfüzeteket, hirdetéseket, média-együttműködéseket, de foglalkozom szponzorációval és rendezvényekkel is. Összességében tényleg nagyon változatos, néha persze elfáradok, de kiégni, a fenti okokból szinte lehetetlen.
– Kikből áll a csapat, kik az alapítók, hányan működtetitek a helyet?
– A klub két aktív tulajdonosa Bóna László és Susszer Zoltán. A kezdetektől fontos szerepet tölt be Zoli felesége, Fazekas Katalin, aki elsősorban pályázati és pénzügyi területen dolgozik. Szintén meghatározó Susszer Balázs, aki műszaki vezetőként a teljes hangrendszer, hangszerpark és minden egyéb technikai ügy felelőse és működtetője.
– Hogyan és milyen irányba változott az elmúlt tíz évben Budapest mára meghatározóvá vált jazz klubja?
– Ebben a tekintetben számomra három mutató van. Az egyik, a legobjektívebb, a látogatószám folyamatos növekedése. Az utóbbi hónapokban szinte minden este teltházas koncertekkel büszkélkedhetünk, beleértve a hétfői, szerdai és hétvégi jameket is. A másik zsinórmérték az a fajta professzionalizálódás, ami a technikai felszereltségen, a munkavállalók számán, a berendezésen, enteriőrön érhető a tetten. A harmadik szempont pedig már szubjektív, hiszen kollegiálisan és a stáb-összetétel szempontból is most érzem a legkiforrottabbnak a klubot, ami rendkívül megkönnyít a mindennapi feladatok teljesítését.
– Említetted a világsztár sorozatot, amin a jazz műfajának legnagyobb élő alakjait „importáljátok”. Ki tudsz emelni néhányat a sorból?
– Épp a napokban számoltam össze, hogy több mint hatvan koncertet szerveztünk ebben a sorozatban olyan előadókkal, mint Dave Douglas, Kurt Elling, Mike Stern, Kenny Garrett, Joshua Redman, vagy legutóbb Dr. Lonnie Smith. Tényleg nagy nevek, de szerencsére sose kellett találkoznom túlkapó művész allűrökkel. Nem kértek „hófehér öltözőt jakuzzival”, sőt. Ha őszinte lehetek, gyakran sokkal könnyebb a közös munka velük, mint a hazai művészekkel. Egy kicsit elcsépelt, de a zene iránti alázat és az ebből fakadó összeszedettség, koncentráció sokkal kézzelfoghatóbb az esetükben.
Éppen ezért nincsenek kiugró, bulváros emlékeim.
Persze voltak vicces helyzetek, mikor Rosenwinkelék lekésték a bécsi átszállást és a koncert előtt alig pár órával csörgött a telefon, hogy el kellene őket hozni valahogy. Szintén jópofa emlék minden Mike Sternnel való találkozás. Ő tényleg hihetetlen forma, valamilyen, számomra tisztázatlan okból nagyon rá van kattanva a CD értékesítésre. Volt olyan, hogy közvetlenül a koncert után el kellett vinnem egy pénzváltóba, ahol a CD-kből befolyt összeget váltotta dollárra. A Lonnie Smith koncert pedig nem csak azért él bennem elevenen, mert ez volt legutóbb, hanem mert az öreg hatalmas fazon. Sportot csinál a heccelésből, a hangszerként is használt botjával például elgáncsolt, persze csak viccből. Ha csak hármat választhatnék, zeneileg számomra a trombitás Avishai Cohen, a „Dennis Chambers-es” Stern és a Joe Lovano koncertek a legemlékezetesebbek, de nehéz dolgom van, mert olyanokat kell így kihagynom, mint Terence Blanchard, Nicholas Payton vagy Gerald Clayton.
– Mik a jövőbeni terveitek, van valamilyen program, amit kiemelnél?
– Azt hiszem, egyszerűen szeretnénk mindent úgy csinálni, ahogy eddig. Amit lehet, gondolok itt technikai vagy esztétikai dolgokra szeretnénk fejleszteni, és helyet adni minél több színvonalas hazai és nemzetközi koncertnek. A világsztár sorozatunkat természetesen folytatjuk. Február 25-én Ramón Valle, március 27-én Jonathan Kreisberg, április 10-én Roy Hargrove csapata, 16-án pedig a tavaszi fesztivál keretében a legendás, nemrégiben megújult The Bad Plus lép fel.
