Ne keressünk csárdást ebben a zenei világban!

Kodály Zoltán és Illyés Gyula forrás: kodaly.kjmk.hu

Az Utolsó Óra program gyűjteményéből olyan különleges zenei hagyományokat ismerhetünk meg, melyeket a nagy földrajzi, kulturális és egyszerűen időbeli távolságok miatt sosem vagy csak igen nehezen fedezhetnénk fel mi, magunk.

Mindig is titokzatos kérdés volt számomra, hogy mi lehet a híresen vadregényes Gyilkos-tavon túl, Erdélynek azon eldugott, rejtett szegletében, ahol gyakran látni régi román viseletbe öltözött embereket a szocializmus leomlott, leromlott maradékai között, ahol a Balkán levegője már erőteljesebben járja át a mindennapokat, mint az átellenben lévő gyimesi falvakat. Az Új Pátria 11., Gyergyódamuk – Békásszoros című lemezéről bepillantást nyerhetünk a Békás patak környéki régies, falusi kultúra zenei megnyilatkozásaiba.

 

A falvak, ahonnan a lemezen játszó adatközlő zenészek jöttek, Gyergyóbékás és Damuk, a Békás patak mentén terülnek el. Damuk egy mellékvölgyben húzódik hosszan felfelé, aztán a hosszúhavasi résznél Gyimessel találkozik. A faluközösség itt még mindig nem lazult fel úgy, mint a Gyergyói medence székely községeiben, itt még őrzik a régies hagyományokat, az ünnepi szokásokat. Kelemen László a következőképp emlékszik vissza a lemez kísérőfüzetében egy damuki gyűjtési alkalomra:

Ottjártunkkor a zuhogó nyári eső és a borús idő sem tudta megakadályozni a falu egyik központjában, az erre az alkalomra deszkából ácsolt emelvényen rendezett szabadtéri bált, mely jelképszerűen a romos szocreál Művelődési Ház előtti téren zajlott. Ebben a mulatságban a boldogtalan elmúló századot csak az elektromos hangosítás képviselte és az emberek jókedve még a Napot is előcsalogatta a felhők mögül. Látván, hogy idegenek vagyunk, odakísértek a zenészekhez, percek alatt terített asztalnál találtuk magunkat és az étel-ital után a hangszerek is előkerültek. A gyimesi csángóknál jól ismert, de még nyomokban Gyergyóban is fellelhető hangszeregyüttes aztán az erdélyi és moldvai táncdallamok olyan varázslatos elegyét produkálta, hogy alig tudtunk eljönni. 

Ezen a vidéken még általános az állattartás, így a pásztorkodáshoz is köthető hangszerek, a furulya, a kaval vagy a bucsum (havasi kürt) is megtalálhatók a hagyományban, csak úgy, mint a másutt is elterjedt hegedűk.

 

Csárdást ne keressünk ebben a zenei világban, sem olyan dallamokat, melyek a magyarországi hagyományos táncdallamokban jellemzőek, viszont rátalálhatunk egy ősibb, jóval a csárdásdivatot megelőző zenére, mely a hegedű előtti korszakot idézi fel egyenesen a középkori populáris zenéig visszanyúlva. Ugyanakkor, természetesen a közeli Moldva hatása is érezhető, mely a sokfajta lánctáncban is kifejezésre jut. Mindemellett pedig a médián keresztül folklorizálódott román dallamok is megélnek a damukiak tánczenéjében és a két hagyományos hangszer, a hegedű és a doba mellett, a nagyobb létszámú falusi bálokban már feltűnik a harmonika és a szaxofon is. A doba megfeleltethető a környék magyar hagyományából ismert gardonnal, melyen ugyanúgy dobszerűen játszanak, viszont a balkáni népekhez hasonlóan a keservesek alatt is megszólaltatják a hangszert.

 

1968-as adatok szerint a Gyilkos-tó évente 4,88 cm hordalékkal töltődik fel és emberi beavatkozás nélkül 2080-ra teljesen eltűnik. A békás-vidéki népzene fennmaradásáról bizonyára nem lehet ilyen pontos előrejelzéseket adni, azonban mai, de még pont húsz évvel ezelőtti léte is rendkívüli jelenségnek számít a modernizáció erőszakos, egyhamar minden hagyományelemet elnyomó előretörése mellett.

Azoknak, akik elvetődnek erre a vadregényes tájra, ajánlom: ne álljanak meg a Szoros végénél, folytassák a kincskeresést. Ha kincsre nem is, de egy vendégszerető, még a természetben, természetből élő közösségre találnak, akik értékeikből mutatóba, e kiadványon keresztül, nekünk is küldtek.”