Milánó legendás hírű operaházának koncertzenekara, a Filarmonica della Scala a zenés színház jelenlegi fő-zeneigazgatójának vezényletével érkezik Budapestre. Riccardo Chailly, akit nem először üdvözölhetünk a Müpában, romagnai és francia ősökkel rendelkezik — és a város szülötte. A műsor azonban, amelyet karmester és zenekara megszólaltat, színtiszta orosz program, mégis igen változatos: a szláv zene három gyökeresen különböző arcát villantja fel.
Riccardo Chailly (1953) — akárcsak hajdani mentora, Claudio Abbado — vérbeli zenészcsalád sarja. Édesapja, a 2002-ben nyolcvankét évesen elhunyt Luciano Chailly komponista volt: operák szerzője, akinek művei közül számosnak nem kisebb író jegyezte a librettóját, mint a Tatárpuszta alkotója, Dino Buzzati. Húga, Cecilia Chailly, hárfás. Ő maga zenei stúdiumait részben apjánál végezte — aki zeneszerzésre tanította —, részben a perugiai és milánói konzervatóriumban.
Mesterei között találjuk a 20. század egyik legnagyobb karmester-pedagógusát, Franco Ferrarát.
Húszévesen, 1973-ban éppen mai fő-zeneigazgatói működése színhelyén, a milánói Scalában lett Claudio Abbado asszisztense. Itt 1978-ban vezényelt először önállóan operaelőadást. Később, immár önállósulva, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarának élére került (1982—1988), és még ezen az időszakon belül, 1983 és 1986 között a Londoni Filharmonikusok első vendégkarmestere volt. 1986-ban a bolognai Teatro Communale Zenekara, 1988-ban az amszterdami Royal Concertgebouw Orchestra következett.
Chailly kezdetben elsősorban az operaműfajra szakosodott, a szimfonikus repertoárt ezekben az években hódította meg, többek közt Bruckner, Mahler monumentális műveivel. Az amszterdami együttes éléről 2004-ben távozott. Ezután — 2005-ben — következett egy újabb nagy megmérettetés, egy történeti múltú zenekar élén: a lipcsei Gewandhaus Zenekarának karmestere és a lipcsei opera fő-zeneigazgatója lett.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
Munkásságában megfigyelhető, hogy mindig erőteljesen alkalmazkodik annak a helyszínnek a tradíciójához, ahol éppen dolgozik, így lipcsei éveinek krónikájában is megfigyelhetjük, hogy ez idő tájt élénken foglalkozott a városhoz kapcsolódó zeneszerzők — például Mendelssohn, sőt Bach — műveivel. Bármit vezényel, mindig rendkívül szuggesztív, mozdulataiból erő és határozottság árad. Lipcse után kezdetét vette a jelenleg is tartó milánói időszak, s ezzel egy nagy ívű pálya szerpentinjén felfelé haladva Riccardo Chailly visszaérkezett egy olyan pontra, ahol korábban már járt, hiszen itt — szülővárosában — kezdte karmesteri karrierjét 1973-ban, Abbado asszisztenseként. Most előbb 2015-ben vezető karmester lett, majd 2016 óta az opera fő-zeneigazgatója.
A Filarmonica della Scala, amelynek élén ezen a hangversenyen hallhatjuk, az intézményen belül bizonyos autonómiát élvez.
Repertoárja a teljes szimfonikus irodalmat felöleli, nagy turnékat bonyolít le, szólistái között olyan művészeket találunk, mint Maurizio Pollini, Radu Lupu, Murray Perahia, Lang Lang, Salvatore Accardo, Gidon Kremer, Leonidasz Kavakosz, Vagyim Repin — és akkor még csak zongoristákat és hegedűsöket említettünk…
A múltban olyan karmesterek vezényelték a zenekart, mint Claudio Abbado, Leonard Bernstein, Carlo Maria Giulini, Frans Brüggen, a jelenben olyanok fordulnak meg az együttes pulpitusán, mint Zubin Mehta, Daniel Harding, Fabio luisi, John Eliot Gardiner, Franz Welsermöst, Gustavo Dudamel. A Filarmonica della scala a kortárs zenétől sem idegenkedik: Pascal Dusapin, Eötvös Péter, Salvatore Sciarrino és mások neve fémjelzi az együttes által bemutatott új művek kvalitásait.
A három orosz kompozíció, amelyet január 25-én Chailly vezényletével a Scala Filharmonikusai a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében megszólaltatnak, három nagyon különböző egyéniségű alkotó munkája, de mindegyik mestermű. Csajkovszkij szimfóniáiról mindenkinek csak a Negyedik, az Ötödik és a Hatodik jut eszébe — az első három mintha kívül esne az érdeklődés körén. A most megszólaló második, a „Kisorosz” melléknevet viselő c-moll szimfónia (op. 17) a harminckét éves zeneszerző alkotása: 1872-ben keletkezett. Mellékneve azt jelzi, hogy Pjotr Iljics ukrán folklórtémákat dolgoz fel benne — hiszen Ukrajnát hívták „Kisoroszországnak”. A négytételes kompozíció egyrészt erőteljesen népzenei ihletésű, másrészt dallamai eredetiek, harmóniái fűszeresek, egész megszólalásmódja rendkívül friss és energikus. Ha Csajkovszkij nagy ritkán talán túlfinomult vagy szentimentális, ebben a darabban épp ellenkezőleg: kellemes nyerseséggel lepi meg a hallgatót.
Sosztakovics életében nevezetes szerepet játszott A mcenszki járás Lady Macbethje (szintén használatos címén a Kisvárosi Lady Macbeth), mert e mű fogadtatása jelezte a zeneszerző kálváriájának kezdetét. Az ősbemutató után két évvel, 1936 januárjában megjelent, névtelen Pravdacikk (Zene helyett zűrzavar), amelyet egyesek szerint maga Sztálin fogalmazott vagy diktált, kíméletlen hangon ítéli el Sosztakovics „formalizmusát”. ez a gyalázatos kivégző írás (valójában primitív vádbeszéd) kegyvesztetté tette a komponistát, akinek művét azonnal levették a műsorról, s aki arra kényszerült, hogy — akkoriban dívó szokás szerint — „önkritikát gyakoroljon”. És még így sem lehetett nyugodt: nem tudhatta, nem álle meg egy hajnalon a házuk előtt a fekete autó…
A koncertet befejező mű, Stravinsky három korai balettremeklése közül a legjátékosabb,
a Petruska: burleszkjelenetekből álló vásári komédia, Petruska, a Balerina és a mór története szerelemről, irigységről és féltékenységről — bábjáték, amelyben népmesei figurák elevenednek meg. Stravinsky zenéje (a koncerten a mű 1947-es változatát halljuk) Sosztakovics sötét expresszionizmusa után maga a szabadság friss levegője: könnyed, változékony, ironikus, groteszk, színgazdag és virtuóz. Ideális záró szám, amely a csattanós befejezés lehetőségét kínálja az orosz zene három fejezetét felidéző hangverseny végén.