Otthon, Milánóban

Riccardo Chailly

Milánó legendás hírű operaházának koncertzenekara, a Filarmonica della Scala a zenés színház jelenlegi fő-zeneigazgatójának vezényletével érkezik Budapestre. Riccardo Chailly, akit nem először üdvözölhetünk a Müpában, romagnai és francia ősökkel rendelkezik — és a város szülötte. A műsor azonban, amelyet karmester és zenekara megszólaltat, színtiszta orosz program, mégis igen változatos: a szláv zene három gyökeresen különböző arcát villantja fel.

Riccardo Chailly (1953) — akárcsak hajdani mentora, Claudio Abbado — vérbeli zenészcsalád sarja. Édesapja, a 2002-­ben nyolcvankét évesen elhunyt Luciano Chailly komponista volt: operák szerzője, akinek művei közül számosnak nem kisebb író jegyezte a librettóját, mint a Tatárpuszta alkotója, Dino Buzzati. Húga, Cecilia Chailly, hárfás. Ő maga zenei stúdiumait részben apjánál végezte — aki zeneszerzésre tanította —, részben a perugiai és milánói konzervatóriumban.

Mesterei között találjuk a 20. század egyik legnagyobb karmester-pedagógusát, Franco Ferrarát.

Húszévesen, 1973­-ban éppen mai fő-zeneigazgatói működése színhelyén, a milánói Scalában lett Claudio Abbado asszisztense. Itt 1978­-ban vezényelt először önállóan operaelőadást. Később, immár önállósulva, a Berlini Rádió Szimfonikus Zenekarának élére került (1982—1988), és még ezen az időszakon belül, 1983 és 1986 között a Londoni Filharmonikusok első vendégkarmestere volt. 1986­-ban a bolognai Teatro Communale Zenekara, 1988­-ban az amszterdami Royal Concertgebouw Orchestra következett.

Ezért nem lehet bejutni még jeggyel sem a milánói Scalába

Chailly kezdetben elsősorban az operaműfajra szakosodott, a szimfonikus repertoárt ezekben az években hódította meg, többek közt Bruckner, Mahler monumentális műveivel. Az amszterdami együttes éléről 2004­-ben távozott. Ezután — 2005-­ben — következett egy újabb nagy megmérettetés, egy történeti múltú zenekar élén: a lipcsei Gewandhaus Zenekarának karmestere és a lipcsei opera fő-zeneigazgatója lett.

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Munkásságában megfigyelhető, hogy mindig erőteljesen alkalmazkodik annak a helyszínnek a tradíciójához, ahol ép­pen dolgozik, így lipcsei éveinek krónikájában is megfigyelhetjük, hogy ez idő tájt élénken foglalkozott a városhoz kapcsolódó zeneszerzők — például Mendelssohn, sőt Bach — műveivel. Bármit vezényel, mindig rendkívül szuggesztív, mozdulataiból erő és határozottság árad. Lipcse után kezdetét vette a jelenleg is tartó milánói időszak, s ezzel egy nagy ívű pálya szerpentinjén felfelé haladva Riccardo Chailly visszaérkezett egy olyan pontra, ahol korábban már járt, hiszen itt — szülővárosában — kezdte karmesteri karrierjét  1973-­ban, Abbado asszisztenseként. Most előbb 2015­-ben vezető karmester lett, majd 2016 óta az opera fő-zeneigazgatója.

A Filarmonica della Scala, amelynek élén ezen a hangversenyen hallhatjuk, az intézményen belül bizonyos autonómiát élvez.

Repertoárja a teljes szimfonikus irodalmat felöleli, nagy turnékat bonyolít le, szólistái között olyan művészeket találunk, mint Maurizio Pollini, Radu Lupu, Murray Perahia, Lang Lang, Salvatore Accardo, Gidon Kremer, Leonidasz Kavakosz, Vagyim Repin — és akkor még csak zongoristákat és hegedűsöket említettünk…

Filarmonica della Scala © Luca Piva

A múltban olyan karmesterek vezényelték a zenekart, mint Claudio Abbado, Leonard Bernstein, Carlo Maria Giulini, Frans Brüggen, a jelenben olyanok fordulnak meg az együttes pulpitusán, mint Zubin Mehta, Daniel Harding, Fabio luisi, John Eliot Gardiner, Franz Welser­möst, Gustavo Dudamel. A Filarmonica della scala a kortárs zenétől sem idegenkedik: Pascal Dusapin, Eötvös Péter, Salvatore Sciarrino és mások neve fémjelzi az együttes által bemutatott új művek kvalitásait.

A három orosz kompozíció, amelyet január 25-­én Chailly vezényletével a Scala Filharmonikusai a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében megszólaltatnak, három nagyon különböző egyéniségű alkotó munkája, de mindegyik mestermű. Csajkovszkij szimfóniáiról mindenkinek csak a Negyedik, az Ötödik és a Hatodik jut eszébe — az első három mintha kívül esne az érdeklődés körén. A most megszólaló második, a „Kisorosz” melléknevet viselő c-moll szimfónia (op. 17) a harminckét éves zeneszerző alkotása: 1872-­ben keletkezett. Mellékneve azt jelzi, hogy Pjotr Iljics ukrán folklórtémákat dolgoz fel benne — hiszen Ukrajnát hívták „Kisoroszországnak”. A négytételes kompozíció egyrészt erőteljesen népzenei ihletésű, másrészt dallamai eredetiek, harmóniái fűszeresek, egész megszólalásmódja rendkívül friss és energikus. Ha Csajkovszkij nagy ritkán talán túlfinomult vagy szentimentális, ebben a darabban épp ellenkezőleg: kellemes nyerseséggel lepi meg a hallgatót.

Maria Callas életművéről nyílik kiállítás a milánói Scalaban

Sosztakovics életében nevezetes szerepet játszott A mcenszki járás Lady Macbethje (szintén használatos címén a Kisvárosi Lady Macbeth), mert e mű fogadtatása jelezte a zeneszerző kálváriájának kezdetét. Az ősbemutató után két évvel, 1936 januárjában megjelent, névtelen Pravda­cikk (Zene helyett zűrzavar), amelyet egyesek szerint maga Sztálin fogalmazott vagy diktált, kíméletlen hangon ítéli el Sosztakovics „formalizmusát”. ez a gyalázatos kivégző írás (valójában primitív vádbeszéd) kegyvesztetté tette a komponistát, akinek művét azonnal levették a műsorról, s aki arra kényszerült, hogy — akkoriban dívó szokás szerint — „önkritikát gyakoroljon”. És még így sem lehetett nyugodt: nem tudhatta, nem áll­e meg egy hajnalon a házuk előtt a fekete autó…

A koncertet befejező mű, Stravinsky három korai balett­remeklése közül a legjátékosabb,

a Petruska: burleszkjelenetekből álló vásári komédia, Petruska, a Balerina és a mór története szerelemről, irigységről és féltékenységről — bábjáték, amelyben népmesei figurák elevenednek meg. Stravinsky zenéje (a koncerten a mű 1947­-es változatát halljuk) Sosztakovics sötét expresszionizmusa után maga a szabadság friss levegője: könnyed, változékony, ironikus, groteszk, színgazdag és virtuóz. Ideális záró szám, amely a csattanós befejezés lehetőségét kínálja az orosz zene három fejezetét felidéző hangverseny végén.