Ujházy László hangfelvétel-esztétikai sorozatában ezúttal Solti György a Decca kiadásában készült, korszakos jelentőségű Carmen-felvételt ismerteti. Első rész.
Már több mint négy évtizede, hogy a londoni Henry Wood Hall-ban Solti György vezényletével és a DECCA gondozásában elkészült az a teljes Carmen-felvétel, melyet sokan ma is a mű egyik legkitűnőbb felvételeként tartanak számon. Tegyük hozzá, hogy méltán, ám arról már kevesebb szót hallani, hogy a parádés szereposztáshoz és előadáshoz egy ugyancsak magas színvonalú rendezői-hangmérnöki teljesítmény is társult. Az alábbiakban – sajnos csupán szavakban – bemutatjuk, hogy a felvétel készítői milyen mesterien éltek a korábbi évtizedek hangtechnikai és esztétikai változásaival, a művészi újjáteremtés eszközeivel, valamint – drámai műfajról lévén szó – mit ültettek át a hangjáték esztétikájából az opera területére. A hat lemezoldalnyi felvételből vizsgálatunkban a második és negyedik felvonást ragadjuk ki, ugyanis a cselekmény ezekben „érintheti meg” legjobban a zenei rendezőt és a hangmérnököt.
Az előjátékot követő jelenet zenéje alatt finoman úszik be Lillas Pastia kocsmájának atmoszférája. E zajháttér néhány tipikus elemből építkezik: kártyalapok pattogása, tányérok zaja és a kocsmai „közönség” halk beszélgetése, ám mindez csupán annyira üt át a zenén, hogy azt elfedésével ne zavarja, de a helyszínt az akusztika eszközeivel egyértelműen felidézze. Ennek a zajháttérnek azonban egy másik funkcióját is megfigyelhetjük:
amikor Carmen belekezd énekébe, a tömegzaj egy csapásra elhallgat, érzékeltetve, hogy most mindenki őt figyeli.
S hogy a hallgató idővel ne úgy érezze, hogy egy zenei stúdió „steril” terében van (vagy hogy a kocsma eközben kiürült), az ének végén a tömeg hatalmas ovációban tör ki, tapsolva, kiabálva, lábaival dobogva. Ez a viszonylag rövid jelenet is bizonyítja, hogy a hangjáték négy akusztikai elemét tekintve (dialógus, zene, háttérzaj, csend) az utóbbi kettő is mennyire fontos: a tömeg alkotta zajháttér szinte végigkalauzolja a hallgatót a jeleneten: akár erőteljesen felharsan, akár halkan morajlik, vagy éppen elhallgat, mindenkor jelentősége van.
A zenét követően szólal meg ZUNIGA: Mit akar, ugyan szóljon, mit óhajt, Lillas Pastia mester? LILLAS PASTIA: Nos uraim későre jár…, s a beszédhangok teremérzete egy alapvető – és tegyük hozzá, olykor nehezen megoldható – hangzásesztétikai kérdést vet fel. Az operákban ugyanis nem ritka a próza, Bizet maga is prózai betétekkel írta meg művét, ám halála után egyik barátja, Ernest Guiraud ezt énekes recitativókkal helyettesítette, s a párizsi előadásokat leszámítva szinte mindenütt ez a változat szólalt meg. Bár a prózás változat ismét terjed, feltehetően
a legszerencsésebb megoldást Solti György választotta, amikor e két megoldást keverve készítette el a felvételt.
Az operaházi előadások esetén teljesen természetes, hogy a próza ugyanabban a – többnyire csillapított – hangtérben szólal meg, mint a zene. Ám mert a szép hangzás érdekében a zenei felvételeknél a teremérzet mindenkor levegősebb, zengőbb, ezzel ellentétben a próza a csillapítottabb környezetet igényli. Kérdés tehát: hogyan egyeztethető össze e két, látszólag eltérő akusztikai igény? (Pl. az egykori Magyar Rádió „érett” mono korszakában e műfajok zenéjét a 6-os stúdióban, a prózáját hangjáték-stúdióban vették fel, s ezt a gyakorlatot csak a sztereó technika szüntette meg.)
Ráadásul a hangjáték egy további törvényszerűsége értelmében a próza akusztikai atmoszférájának mindenkor jeleznie kellene a helyszínt, közvetítve annak hangzási jellegzetességeit: szabadtér vagy zárt tér s az utóbbi esetében az utózengés idejét. (A Carmen kocsmája persze lehet szűkebb, lehet tágasabb, pl. Francesco Rosi 1984-ben készült híres Carmen-filmjének kocsmája meglehetősen tágas belső, melyben a rendező tekintélyes méretű tömeget mozgat.) A hanglemez készítői a lehető legjobb megoldást választották: a próza a zenével azonos térben szólal meg, ami azzal az előnnyel jár, hogy nincsen akusztikai „törés” a zenei és prózai részek találkozási pontjain (megkönnyítve a vágó munkáját), a kettő szinte észrevétlenül simul egymásba a felvételnek egységes atmoszférát kölcsönözve.
Ám ezzel a felvétel prózai hangzása levegősebbé válik, kis túlzással még reprezentatívnak is mondható. Ennek – s nyilván a francia nyelvnek is köszönhetően – van benne valami elegancia. Vagyis ez a felvétel az egységesen szép hangzás megteremtése érdekében lemond arról, hogy a próza akusztikai atmoszférája megfeleljen a cselekmény helyszínének, s ez főként a szabadtéri jeleneteknél érződik. Ez a felvétel is bizonyítja, hogy a zenei felvételeknél nincs is lehetőség arra, hogy a próza (és különösen is az ének) akusztikai eszközökkel jelezze a hallgató számára a cselekmény helyszínét, így ebben a tekintetben a hangjáték esztétikája nem követhető. (Ezen a téren ritka kivétel Ponelle Carmina Burana-filmjének az jelenete, amikor az ifjak egy földbevájt, kongó alagúton át veszik be a „szerelem bástyáját”. Persze ez már film, ahol a hang szükségszerűen a képhez alkalmazkodik.)
Ezután következik a felvétel talán legsziporkázóbb jelenete: a torreádor és kíséretének bevonulása. Az ilyen erősen külső cselekményes jelenetek valójában nem különösebben „hangszórószerűek”. (A hangjátékoknál ennek megfelelője az egykor sokat emlegetett „rádiószerűség”.) A hagyományos operaházi rendezéseknél érthetően
nagy szerepe van a díszes öltözékeknek, az ünneplő tömeg látványának, s ezt a felvétel akusztikai eszközökkel idézi fel.
Miközben a torreádor kíséretét jelképező zene a távolból megszólal, a kocsma hirtelen beállt csöndjében érezzük, hogy mindenki e hangokra figyel. A csend itt a feszült, kíváncsi várakozás kifejezője. Ekkor szólal meg ZUNIGA: Mi az? MERCEDES: Egy éljenző fáklyásmenet! A zene fokozatosan közelít, s hatalmas dinamikai fokozással ér véget. A dinamikai sodrást az alkotók azzal is jelképezik, hogy Frasquita lelkendező szavait majdnem teljesen elnyomja a közelítő zene: Én ismerem…Ő Escamillo, a granadai corrida győztese… A megérkezés pillanatában pedig a tömeg részéről ismét elemi erővel tör ki a tomboló ováció.
Ennél a jelenetnél azonban van egy különös hangtechnikai megoldás: amikor Zuniga a közelítő torreádort köszönti, jól érezhetően háttal áll a mikrofonnak, hiszen ebben a pillanatban nem „hozzánk”, hanem a szemből érkező torreádorhoz szól: Szenyor Torrero, lenne szíves csatlakozni hozzánk? Itt olyan emberekre talál, akik méltányolják az ügyes és bátor férfiakat… A „szakma” ezt bizonyára konkrétabban érzékeli, mint az átlag hallgató, őt a felvétel készítési módja érthetően nem is érdekli, ám az akusztikai „mozgalmasság”, melynek ez a kis epizód is alkotóeleme, már bizonyára feltűnik számára. S e jelenet magával ragadó sodrása valójában sok ilyen apró momentumnak is köszönhető. A jelenet végén a torreádor távozását Bizet olyan hatásosan megkomponálta, hogy csupán finom hangtechnikai segítségre volt szükség: az egyre vékonyabb hangszerelés, a fokozatos decrescendo nyomán a kocsma kiürül, majd ebből a csendből bontakozik ki a következő prózai rész.
A csempészeket „átugorva” ugyancsak a második felvonás egyik szép hangtechnikai epizódja, amikor Don José „szórakoztatására” a magát tánccal kellető Carmen éneke alatt a távolban megszólal a takarodó trombitajele. DON JOSÉ: Egy percig csak Carmen, ne folytasd… Úgy hallom… hogy ott… ej, való, csakugyan a takarodót fújják, hallod a trombitát? Ezalatt a trombiták mintegy esti őrjáratszerűen balról jobbra elhaladva a teljes bázist átfogják, miközben hangsíkjuk is szüntelenül változik: távolról indulnak, középen már egészen megközelítik az első hangsíkot, majd jobbra eltávolodnak. Szép hangzási szimbóluma annak, mintha katonatársai Don Joséért jönnének, hogy kiragadják végzetes kapcsolatából. (Persze ha ez sikerülne, akkor itt az opera akár be is fejeződhetne.)