Mi köze Mahlernek a Pink Floydhoz?

A művészi újjáteremtés eszközei II.

Ujházy László hangfelvétel-esztétikai sorozatának befejező részében a hangfelvétel adta lehetőségeket, a felvétel és az élő zene befogadásának különbségeit taglalja.

A hangsíkok beállítása

Köztudott, hogy a mikrofon „másképp hall”, mint a fül, s ennek egyik következménye, hogy a távolságokat felnagyítja. Így például a zenekar előtt felállított mikrofonokon keresztül a fafúvók távolabbról szólalnak meg, azaz a vonóskar–fafúvóskar távolság a felvételen nagyobb lesz ahhoz képest, ahogyan ezt koncerten vagy akár a stúdióban érzékelnénk. Ezek a virtuális távolságok a felvételeknek plasztikus, a hangteret nem csak szélességében, hanem mélységében is kiterjesztő hangzást kölcsönöznek. Ráadásul, míg a szélességi kiterjesztést a bázisszélesség korlátozza, addig a mélységeknek, a távoli hangsíkoknak már csak a „meghallhatóság” szab határt.

Mit tesz hozzá?

A zeneszerzők olykor konkrétan is előírják egy-egy hangszer távoli megszólalását (mint Bach a IV. Brandenburgi verseny „flauti d¢echo” megjelölésével), de előfordul a kétszeres visszhang is (Purcell: Tündérkirálynő), s egy gyönyörű példa Mahler III. szimfóniájának távoli postakürtje. Mahler – szakítva korának hangtér-érzéketlenségével – egyes műveiben ismét zenei tényezővé tette a hangteret, s e szimfónia bármely felvételét is hallgatjuk, szebbnél szebb hangmérnöki megoldásokban gyönyörködhetünk. E távolságokkal hozható létre továbbá az operai kórusok sejtelmes, olykor titokzatos benyomása, amire ugyancsak szolgáltatnak példát a legszebb operalemezek.

A távoli hangsíkok mellett a hangfelvételek másik lehetősége – mintegy annak ellentéteként – a nagyon közeli beállítás. A gépi művészetekre ez általában is jellemző: egy filmen az operatőr olyan közelségbe hozhatja a szereplőket, ahogyan az a színházban még a nézőtér első sorában sem lehetséges. Az intim hangzás különösen is gyakori a dalfelvételeknél, s megfigyelhető, hogy ilyenkor az énekes – mivel hangjával nem kell egy egész hangversenytermet betöltenie – szabadabban „játszhat”. (Ennek prózai analógiája a pódiumon, illetve mikrofon előtt elhangzó versmondás különbözősége.) A hangfelvételeken a két véglet: a „szuperközeli” és a távoli hangsík beállítások között számtalan lehetőség áll fenn, s ezek egyetlen zeneműben is változtathatók aszerint, hogy például egy fuvolának mikor kell inkább szólisztikusan és mikor a háttérből megszólalnia. Ez a témakör sem hangtechnikai, hanem erőteljesen művészi, esztétikai jellegű kérdés.

Hangszínezet

A hangversenytermekben a hallgatók által észlelt hangszínezet a terem akusztikai sajátságaitól, a pódium távolságától, az ülésrendtől függ. A pódiumtól távolodva a hangszínezet egyebek közt a levegőrészecskéknek a hang hatására történő súrlódása miatt egyre mattul, (mivel ez a hatás inkább a magasabb frekvenciákat érinti), s a hallgatóság – mint hangelnyelő tényező – hatása sem elhanyagolható. A hangfelvételek alkalmával a mikrofonok közelsége révén ez a hatás nem jelentkezik, így az átgondolt mikrofonelhelyezés esetén a hangszínek „természetesnek” mondhatók, vagyis a felvételeken hallható színezet a koncertekéhez képest felhangdúsabb, fényesebb. (Túl közel helyezett mikrofonok esetén mát túlságosan is fényes, olykor bántóan éles.) Így összességében – bár a keverőasztalok hangszínszabályzói gazdag lehetőséget kínálnak – erőteljesebb beavatkozásokra általában nincsen szükség, a populáris műfajoknál viszont használatuk esztétikai okokból elengedhetetlen.

Hangtér-felépítés

Különösen a surround technika ad lehetőséget olyan szabad irányelosztásra, amely a hangforrásokat a teljes 360 fokos hangtérben szétosztja. Ez a felépítés a hallgatót mintegy behelyezi a zenébe, ami nem zárja ki a reális hangtér érzetét, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az együttes középpontjába „ültetjük”.

A művészi újjáteremtés eszközei

A populárisabb műfajok ezt a megoldást már a kvadrofónia idején, illetve a soksávos felvételek surround újrakeverésekor és kiadásakor alkalmazták (pl. Pink Floyd: The Dark Side of the Moon), de a kortárs zene is bőven adna lehetőséget erre a megoldásra (például a monumentálisabb Ligeti-művek rögzítésekor).

Az ilyen és ehhez hasonló módszerektől a kiadók feltehetően az így készült felvételek kétséges sztereó kompatibilitása miatt riadnak vissza, holott a surround technika nem csak egy normál sztereó felvétel oldalsó-hátsó hangtérrel történő kiegészítése érdekében jött létre. Különösen is sajnálatos, amikor többkórusos művek jelennek meg a szokásos sztereó hangtérben, holott azok ezzel a technikával nem is lennének rögzíthetők, feltéve persze, ha a többkórusosság eredeti célkitűzését tiszteletben tartjuk. A surround hangtér teljes birtokbavétele jelenleg tehát csupán technikai lehetőség, amellyel – bár mikrofontechnikája kidolgozott és SACD, DVD-AUDIO vagy DVD segítségével a hallgatóhoz eljuttatható – sajnos ma még alig élnek a lemeztársaságok.

Filmeknek köszönhetően növekszik a kazettaeladás

Emellett a különböző sokcsatornás lemezek terjedése meglehetősen lassú, kivéve a képhordozókat, amelyeken ez a technika ma már szinte természetesnek mondható. Ám a zenét tekintve ezek nagy része opera- vagy hangverseny-közvetítés, amelyeknél a hátsó csatornák csupán a térélményt szolgálják, emellett az operáknál sok esetben a színpadi mikroportok (az énekesekre helyezett „rejtett” mikrofonok) használata és a center csatornába kevert énekhangok eléggé sajátos, torz sztereó hangképet szolgáltatnak. Kétségtelen azonban, hogy ez a hangkép a pillanatnyi képtartalomhoz jobban illeszkedik.