Minden a balettel kezdődött

Korniss Péter fotó: Gordon Eszter

Korniss Péter, a magyar fotográfia meghatározó alakja tavaly ünnepelte nyolcvanadik születésnapját. A Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotográfusnak a hazai táncfotográfia területén végzett munkája is jelentős. Az alábbi beszélgetésből nemcsak egy páratlan pályaív rajzolódik ki, hanem az Opera vizuális kommunikációját érintő, alkotóként megfogalmazott, markáns vélemény is.

– Hogyan került kapcsolatba a táncfotográfiával?

– A Budapesti Fényképész Szövetkezet riport osztályán kezdtem a pályámat 1958-ban segédmunkásként, ahol időnként kaptam egy-egy könnyebb fényképészfeladatot is. Egyik alkalommal engem küldtek ki az Operaházba egy balettvizsgára, mert minden kollégám lebetegedett.

„Te hétvégenként úgyis készítesz sportfotókat, itt is ugrálnak, ott is ugrálnak”

– mondta némi gúnnyal az akkori főnököm. Azt se tudtam, mi fán terem a balett. Az Állami Balett Intézet akkori igazgatója Lőrinc György volt, aki később az Operaház balettegyüttesét is vezette. Odaléptem elé, bemutatkoztam és a segítségét kértem. Szigorú, merev ember volt, de nagyon készségesen állt a rendelkezésemre, és végül olyannyira jól sikerült a közös munka, hogy később felkért, hogy az intézmény évfordulójára tervezett kötethez is én készítsem a fényképeket. A könyv A balettművészet felé címmel jelent meg 1961-ben, a címlapon Csarnóy Katalin látható. A balettnövendékekkel később is volt alkalmam együttműködni, az egyik első, tükör előtti, beállítási képemet Esztergályos Cecíliáról készítettem egy, A hattyúk tavában látható pózban, ami megjelent a Muzsika című lapban is.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Ezt a képanyagot látta meg a Bihari János Táncegyüttes vezetője, Novák Ferenc, aki eldöntötte, hogy velem akar dolgozni. Másnap bement a Fényképész Szövetkezet szerkesztőségébe, ahol azt az információt kapta, hogy a tartalékos katonai szolgálatom miatt pár hónapig nem tartózkodom bent, különben is csak segédmunkás vagyok, inkább egy rendes fényképészt javasolnának helyettem. Novák „Tata” azt mondta, köszöni, de ő inkább megvár. Így is történt, és ebből bontakozott ki aztán a néptáncfotózás, majd az erdélyi körút és egy máig tartó szoros barátság. Ezekből az élményekből is felbukkan pár a Magyar Nemzeti Galériában január 7-ig látható, Folyamatos emlékezet című kiállításomon.

– Hogyan sajátította el a balett fotózásához szükséges ismerteteket, és miben áll ennek a lényege?

– Megtanultam, amit meg lehetett. Figyeltem a balettmestereket, megismertem a szakkifejezéseket, rájöttem, hogyan lehet előnyösen fényképezni a táncosokat. A pózokban, a test klasszikusan megkomponált, szoborszerűen tökéletes formáiban ott sűrűsödik a balett minden szépsége. Ha ezeket jó pillanatban és jó szögből fényképezzük, létrejön a táncművészet és a fotográfia sikeres találkozása. Akkoriban persze másképp zajlott a színpadi fotózás, mint ma.

Még látható Korniss Péter Folyamatos emlékezete

Nem a nézőtérről fényképeztünk a próba alatt, hanem egy-egy jelenet végén fölmehettünk a pódiumra, ahol a táncosok újra beálltak nekünk a megfelelő pozíciókba, hogy lefotózhassuk. Elmélyültebb munka volt, amely során a művészeket is jobban megismerhettük. Így alakulhattak ki barátságaim a korszak olyan vezető táncosaival, mint Róna Viktor vagy Orosz Adél. Máig őrzöm magamban azt a tiszteletet, amit a táncosok iránt érzek. Az a végtelen alázat, hallatlanul kemény munka, a fájdalom tűrése és a mindent legyőző akarat, amivel dolgoznak, számomra mindig is példaértékű volt.

– A Pécsi Balett indulását is megörökíthette.

– Eck Imre, a Pécsi Balett alapítója hívott meg fotózni, rendszeresen följött értem a Trabantjával és levitt Pécsre, ahol egy-egy délutánon, estén keresztül dolgozhattam a táncosokkal. Ez így ment egy éven át. Különleges megtiszteltetés volt, és olyan csodálatos koreográfiákat örökíthettem meg, mint Az iszonyat balladája, az Oly korban éltem vagy a Pókháló. Később, amikor már országosan is ismertté váltak, sokan fotózták az előadásaikat, s ezzel az én kiváltságos helyzetem is megszűnt a társulatnál.

– A Magyar Állami Operaházhoz milyen élmények fűzik?

– Mindmáig hűséges maradtam a baletthez és az operához. Harminc éven át dolgoztam a Nők Lapjánál, és ami ebben az időszakban az Opera előadásairól megjelent, azt mind én fotóztam. De fényképezőgép nélkül is szívesen jártam és járok most is az Andrássy úti Ybl-palotába, mert nagyon a szívemhez nőttek a zenedrámák – különösen Wagner művei – és természetesen a balett is. Az egyik legutóbbi meghatározó élményem Jiří Kylián Falling Angels és Etűdök című koreográfiája volt, amit

Hollandiában is megnéztem, olyan nagy hatással volt rám.

– Fotográfusként hogyan ítéli meg az Opera jelenlegi arculatát és vizuális kommunikációját?

– A balett-társulatról készült táncfotó-plakátok és kiadványok annyira tetszenek, hogy viccesen azt is mondhatnám, megesz a sárga irigység, hogy nem én készítettem őket! Emmer László és Gács Tamás munkáját, amit a Magyar Nemzeti Balett számára végeznek, rendkívül nagyra becsülöm, pontosan azért, mert tudom, milyen hatalmas precíziót és a téma beható ismeretét igényli egy-egy ilyen fotó megalkotása. Érződik, hogy a fotózás során megvolt az összhang a táncosok és a fotográfus között. Fantasztikus, hogy az Opera megteremtette ennek a lehetőségét, és azóta is nagy becsben tartom ezeket a prospektusokat.