Magát a mainstream kifejezést az angol kritikus, Stanley Dance használta először az ötvenes években. Ezzel a kifejezéssel Dance azokat a szvingzenészeket illette, akiknek stílusa a Nagy-Britanniában is előszeretettel felújított New Orleans- vagy dixieland hangzás és a modernistáké között mozgott.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Noha az évek során szintén haladt a korral a fősodor, a nagyközönség természetesen jóval lemaradt a mindenkori újítók mögött. Ahogyan a bebop fénykorában továbbra is a szving volt a mainstream, úgy talán elmondhatjuk, hogy manapság a bebop a fősodor, szemben a modális jazzel, a freevel, az etnojazzel, a crossoverrel, de még a fúzióval szemben is. Mert ha ma valakinek azt mondják, hogy jazz, valószínűleg a bebopra, a hard bopra asszociál, vagy talán a jazznek arra a válfajára, amiről Stanley Dance írt.
A negyvenes évek második felében a big bandek hanyatlásával – aminek kemény gazdasági okai is voltak – nem tűnt el a jazz közönsége, még sokan táncoltak a zenére, de már Benny Goodman úgy emlékszik vissza a szvingőrület kitörésére, amikor a zenekar 1935-ben fellépett a Palomar táncteremben, hogy ott
a közönség tetemes része nem táncolt, hanem a zenét hallgatta.
Szintén lendített a műfaj művészeti szalonképességén John Hammond nagyszerű leleménye, hogy koncertterembe, ráadásul a klasszikus zene New York-i szentélyébe, a Carnegie Hallba vitte a jazzt 1938-ban, ahol attól kezdve rendszeressé váltak a jazzkoncertek.
Ugyancsak 1938-ban került sor minden idők első szabadtéri jazzfesztiváljára, a Carnival of Swingre (Szvingkarnevál), amelyet a Harlem szívét jelentő 125. utcával szemben lévő Randalls-sziget baseballstadionjában tartottak május 30-án. A New York Times tudósítást írt eseményről A szvingzenekarok megőrjítenek több mint 23 000 embert címmel. A riportban a következőket olvashatjuk: „Öt teljes órán és 45 percen keresztül 23 400 jitterbugrajongó és »aligátor« – konzervatívabb megjelöléssel élve: szvingrajongó – ugrándozott tegnap a Randalls Island stadionban huszonöt szvingbanda zenei tornamutatványaira, sikertelenül próbálva áttörni a rendőrök és parkfelügyelők sorfalán, akik arra esküdtek fel, hogy megóvják a szvingmestereket a rajongás okozta károktól.”
A fellépő zenekarok között találjuk a pályafutása csúcspontján tartó Count Basie és Duke Ellington zenekarát, valamint John Kirby együttesét, a hegedűs Stuff Smitht, a trombitás Roy Eldridge-et és Oran „Hot Lips” Page-et. A YouTube-on is fellelhető korabeli híradó filmjéből látszik, hogy a közönség fajilag integrált volt, és ha mozgott is a ritmusra, korántsem mindenki táncolt, ami például Duke Ellington ott előadott Crescendo and Diminuendo in Blue című művére nem is lett volna könnyű.
https://youtu.be/ZbjzfZSmQMM
