Boldog zenéléssel örömöt adunk

A BDZ - a műhely titka

Szepesi Bence - fotó: Monoki Attila

Huszonöt évvel ezelőtt zenekarunk tagjainak legtöbbje még alig volt 15-20 éves. Mégis vannak az együttesben olyanok, akik már azóta itt és együtt zenélnek. Persze kisebb-nagyobb mértékben változik a csapat összetétele, de alapvetően megállapíthatjuk, hogy a zenekari tagok és a zenekar együtt nőtt fel, együtt vált érett zenésszé és zenekarrá, fiatal felnőtté. Ünnepi hangulatunk apropóján két alapító taggal beszélgettünk, Kószás Ágnessel, a cselló, és Szepesi Bencével, a klarinét szólam vezetőjével.

Kószás Ágnes – fotó: Monoki Attila

– Ti ketten osztálytársak voltatok a Bartók konziban. Amikor 1993-ban intézményesült a zenekar hivatásos szimfonikus zenekarrá, hogyan kerültetek kapcsolatba vele? Hol zenéltetek addig? Hogyan kell titeket elképzelni ’93-ban?

Kószás Ágnes: Már a középiskolai évek alatt is játszottam a zenekarban, majd az érettségi miatt erre kevesebb időm maradt, mivel akkor a próbák még este voltak Budatétényben. Ezután felvettek a Zeneakadémiára. Az első év végén, ’93-ban volt egy próbajáték, ami jól sikerült, így felvettek a szólamvezetői posztra.

Szepesi Bence: Én ’92-ben kerültem a zenekarba, körülbelül szeptember tájékán. Az az érdekesség, hogy pont abban az évben nem Gábor volt a karmester, hanem Kollár Imre – az akkori ÁHZ (most NFZ) egyik karmestere. A zeneiskolai tanárom ott az ÁHZ-ban volt szóló klarinétos, és szólt nekem, hogy a Dohnányi akkori első klarinétosa átmegy egy másik zenekarba, Kollár Imre pedig meghallhatna engem az ő helyére. Ez megtörtént, a meghallgatás jól sikerült, és felvett a zenekarba – így kerültem hivatalosan ide. Ő 1 év múlva elkerült innen, Gábor pedig visszakerült. Én akkor még nem ismertem őt személyesen, Gábor engem viszont igen – mivel a felesége volt az énektanárom 6 éves koromtól kezdve a zenei általános iskolában, és mindig beszámolt Gábornak rólam, hogy van egy kisfiú, aki nagyon tehetséges –, így Gábor gyakorlatilag kiskoromtól fogva figyelemmel kísért. Én ezt az egészet csak 19 éves koromban tudtam meg, amikor Gáborral beszélgettem. Az elmúlt negyed századot itt a zenekarban töltve nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Dohnányi Zenekar lett az életem.

– A végzeted?

SZB: Fogalmazhatunk így is. Abban az időben a Zeneakadémia vége felé volt pár olyan szerencsés év, amikor minden nagy zenekarban hirdettek próbajátékot. Én sehová nem mentem el – emlékszem, hogy abban az időben kisebb felháborodást keltett –, mert én itt, a Dohnányiban szerettem lenni. Gábor figyelemmel kísérte a pályafutásom alakulását, és mindig teret adott az egyéni lehetőségeim kibontakoztatására.  Nagyon büszke vagyok arra, hogy kitartottam a zenekar mellett.

KÁ: A szakma nagy részét Gábortól, illetve egymástól tanultuk meg. Az évek során persze szükség volt nagyon komoly összecsiszolódásra, és ez végbe is ment. Miután lediplomáztam, felvettek szólamvezetőnek a MÁV Zenekarba is, így közel 17 évet dolgoztam párhuzamosan a két együttesben. Körülbelül 4 évvel ezelőtt éreztem úgy, hogy több időt kell szánnom a családomra és a két zenekar már nem fér bele az életembe. Gondolkodás nélkül a Dohnányit választottam. Azt gondolom, hogy ez életem legjobb döntése volt. Bár korábban valamennyire meg kellett osztanom magam a BDZ és a MÁV között, de amit ebben a zenekarban megéltem, az egyértelművé tette a választást. Ezen sokan csodálkoztak akkoriban, de nekem természetes volt.  Meg sem fordult a fejemben, hogy máshogy döntsek. Egyedülálló az a fajta megértés egy karmester részről, amit itt tapasztalunk. Én sok zenekarban sok emberrel dolgoztam már, és azt kell mondanom, hogy sehol máshol nem tapasztaltam azt a fajta bizalmat, amit Gábor megszavaz nekünk. Nem éreztem sehol, hogy ennyire számítanának, támaszkodnának rám. Ez tényleg nagy kincs.

Csakazértis Dohnányi!

– Látom, hogy nagy az elköteleződés. Voltak ebben a kapcsolatban hullámvölgyek az évek alatt?

SZB: Az irányt, a közös célt illetően sosem volt. Nyilván egy ilyen hosszú úton hullámvölgyek is természetesek.

KÁ: Persze voltak, mint a legjobb házasságban is. De ahogy a régi mondás tartja: csak a szépre emlékezem…

– Minden csupa móka volt?

SZB: Azért nem egészen, mert minden év eleji társulati ülésen elhangzott az a mondat, hogy – az anyagi nehézségek miatt – nem tudjuk, mi lesz az adott az évben, és lehet, hogy megszűnünk.

KÁ: Most már azért ez nincs így…

SZB: Szerencsére ez már nincs így, vannak fiatalabbak a zenekarban, akik már nem is hallották ezt a mondatot.

– Régen milyen volt Gáborral együtt dolgozni? Látjátok rajta, hogy alakult, vagy finomodott valamennyit a módszere?

SZB: Persze. Inkább úgy fogalmaznék, hogy

az egymáshoz való érzelmi kötődés mindkét fél – mind a zenekari tagok, mind Gábor – részéről felértékelődött az évek alatt, ez pedig hatással van mindnyájunkra.

Lojálisak vagyunk, Gábor pedig mindent megtesz értünk. Azt hiszem, ha az elmúlt 25 évet nézem, akkor Gábor még elfogadóbb lett velünk szemben.

KÁ: Szerintem nagyon sokat változott Gábor módszere az idők során.

SZB: Régebben volt egy időszak, amikor még inkább maximalista lett. Fantasztikus volt az a fiatalos lendület, ami benne volt. Soha nem volt itt olyan felállás, hogy ő a nagy karmester, mi meg a kis zenészek. De akkor ő maga volt a lendület; egy vezető, aki fiatalos hévvel meg akarta valósítani az álmait. Ez ugyanaz az erő, mint amikor a közönséghez beszél. Olyan motiváció, amivel senki más nem bír. Magyarországon rengeteg esetben szenvednek a zenekarok, mert nem áll mögöttük egy igazi személyiség. Bár Gábor sok dologhoz ért, de nyilván nem mindenhez. De amihez – érdekes módon – nagyon, az az intézményvezetés. Ez alatt a több évtized alatt a tiszteletünket is kivívta. Bármikor feladhatta volna, és azt mondhatta volna, hogy „Gyerekek, 10 évet adtam az ügynek, jó volt, de köszönöm….!” – és igaza lett volna. De nem mondta….

A 25 éves Budafoki Dohnányi Zenekar – fotó: Brezovszky István

– Gábort most újra megválasztották a zenekar élére.

SZB: Igen. Jelen voltam, mint a zenekar képviselője. A bizottsági tanács ellenvetés nélkül szavazta meg Gábort, ami nekem azért esett nagyon jól, mert olyan emberek, akikről jól tudom, hogy nem mindig szimpatizáltak az ő törekvéseivel, mindannyian kiemelték 1-1 mondatban, hogy amit Gábor csinál, az egyedülálló. Ezt pedig nagyon jó volt hallani. Egyébként nekem az az egyik legnagyobb érték és visszajelzés a zenei életben, hogy sokunkat láttak felnőni a zenekarral, ismernek minket a zenekarnak abból az időszakából is, amikor szakmailag még nem voltunk ennyire megbecsülve. Most már, hogy látják, mi lett belőle, nagyon sok zenész – kimondva, kimondatlanul – elismeri ezt az egész “intézményt”, amit egyedülálló módon hoztunk létre az országban. Sok zenész szívesen játszana nálunk más zenekarokból is. Több zenekar zenészei úgy élik le az életüket – amely szempont egyébként nekem például személyesen is fontos -, hogy sokszor nagyon kevés néző előtt koncerteznek. Számomra – és a BDZ számára – ez elképzelhetetlen lenne, mivel mi legalább 10 éve mindig mindenhol teljes telt ház előtt lépünk színpadra.

– Milyen volt itt zenélni a régi időkben, és milyen most? Jól érzem, hogy meglehetősen leterheltek vagytok mostanában?

SZB: Ez szerintem összefügg a múltunkkal; hogy itt nőttünk fel, itt tanultuk meg a szakmát Gábortól, meg egymástól. Huszonéves fejjel nem tudtunk belegondolni abba, hogy mit jelent majd az ország egyik legjobb zenekarává válni. Tettük a dolgunkat és hittünk Gáborban.

Ma az ország zenekari között messze nekünk van a legtöbb hangversenyünk – mégpedig a legtöbb fajta műsorral –, mégis, ez a munkatempó az, amiben jól érezzük magunkat.

Tehát azt gondolom, hogy a leterheltség relatív.

KÁ: Szerintem mindenkinek az számít leginkább, hogy hova helyezik a zenekart a zenei életben. Amikor fiatalok, főiskolások voltunk, a Zeneakadémia mellett ez nem is tűnt munkahelynek, legalábbis számomra. Bejöttünk a próbaterembe, muzsikáltunk, csináltuk, amit kellett. Legtöbben osztálytársak vagy barátok voltunk, így eleve jó hangulatban telt az idő. Akkoriban még a Talentum székházban voltak a próbák. Az egész épület lerobbant volt, nem fértünk el, a fűtés se nagyon működött. Rozoga székeken, össze-vissza dőlő kottaállványokkal próbáltunk. Nehéz időszak volt, azt kell, hogy mondjam, és bizonyos szempontból azokat is meg lehetett érteni, akik elmentek. Közülük, szerintem sokan megbánták, pedig jó zenekarokba kerültek. Szóval voltak kemény pillanatok.

SZB: Gábor mindig vitt minket előre, fanatikus volt, és ez átragadt ránk.

KÁ: Akkoriban többet utaztunk, fesztiválokra, külföldi turnékra mentünk.

–  Mi a hobbitok?

KÁ: Vonósnégyesezés, főzés

SZB: A zene mellett focizni szerettem a legjobban, de ma már nem játszom rendszeresen. Biliárdozni nagyon szeretek, barátokkal, családdal lenni, és a főzés is kikapcsol (ha van rá időm).

– Ha visszamehetnétek az időben, akkor melyik korba mennétek vissza és miért?

SZB: Lehet, hogy az 1970-es Amerikájába. Az az életérzés nekem borzasztóan tetszene: határtalan megvalósítás és fejlődés kora.

KÁ: 1800-as évek. Azt a fajta nyugodt életet kipróbálnám.

– Van kedvenc turnétok, ami nagyon emlékezetes számotokra?

SZB: Nekem egy spanyolországi turné még régről, ahol nagyon fiatalon nagyon nehéz műsort (Bartók: Concerto, Kodály: Galántai táncok) vitt a zenekar és estéről estére kiválóan teljesített, valamint ott csiszolódott össze bennünk a zenekari közösségi lét fogalma is – én így emlékszem rá. Gyakorlatilag ott tanultuk meg a szakmát. Fantasztikus élmény volt!

KÁ: Amire szívesen emlékszem vissza, az a körülbelül 15 évvel ezelőtti Kórusfesztivál Grazban, ami után mentünk tovább Franciaországba. A fárasztó utazás ellenére sokat buliztunk, nevettünk, jó koncerteket csináltunk.

SZB: Szerencsére azért sok turnéra tudunk visszaemlékezni: Bréma, Kórusolimpia.

: Olyan is volt, hogy dohnányis farsang, emlékszel? Az Ady Endre úti művházban, Budafokon.

SZB: Igen, emlékszem volt társasjátékozás is, meg ilyenek…

KÁ: …beöltöztünk, műsort csináltunk. Tényleg jó volt!

SZB: Kerti parti is volt valamikor, meg medencés buli is.

KÁ: Meg a Talentumban volt mikulásbuli is, én varrtam a mikulásruhát Gábornak. Pintér Dóri – régi nagybőgős tag – volt az egyik krampusz, Jánosházi Peti – csellista, már ő sincs nálunk – meg a másik. A mostani székházunkban is voltak ilyen közösségi kezdeményezések, hogy legyen karácsonyi, vagy farsangi buli, vagy valami főzős-dumálós este, de ritkán jön össze. Most már mindenkinek rengeteg dolga van, nem érünk rá úgy, mint régen. (És mégis, e cikk szerkesztésekor éppen szerveződött az idei, 2018-as BDZ házi farsang… – a szerk.)

Bence a zenéről: A zenénél egyszerűen nincs jobb a világon. Sem más művészeti ág, sem foglalkozás, semmi. Olyan érzékekre hat – főleg közösségi szinten -, amivel az ember sehol máshol nem tud találkozni.

– Tudnátok nekem fejlődéstörténeti mérföldköveket említeni a zenekar életében? Amelyekről azt gondoljátok, hogy megnyitottak egy ajtót, vagy változtattak a zenekar megítélésén?

SZB: Mindenképpen ilyen mérföldkő volt, amikor rangos helyszíneken kezdtünk el koncertezni. Azzal pedig együtt járt, hogy megjelentek a bérletsorozataink. Ezáltal az egész működésünk egyre profibbá kezdett válni.

KÁ: Eleinte az V. kerületi majd a budafoki városházán voltak a koncertek, ami egy nagyon pici terem. A hely mérete a darabválasztást is meghatározta, nem lehetett akármit előadni.

SZB: Mérföldkő volt mindannyiunk életében, amikor először mentünk a Müpába, ahol mi játszottunk először: próbaüzem volt, mert még hivatalosan meg sem nyílt.

KÁ: Mondjuk az vicces volt, mert sokan bent ültek az öltözőben, várták a hívást, hogy kezdődik a koncert, de a hangosbeszélő még nem működött. Elég kínos volt; a fél zenekar bent ült, a fele meg kint. Végül valaki felszaladt értük, hogy gyertek már, így végre elkezdődhetett a koncert.

SZB: A legnagyobb változás azonban az volt, hogy idejöttünk a Kerepesi útra, hiszen innentől kezdve érzi azt mindenki, hogy van saját otthona a zenekarnak. Még egy nagy mérföldkő volt az is, hogy Gábor a legkülönbözőbb művészeti területekről hozott a zenekarhoz vendégművészeket – popzene, népzene, tehetségkutatóban feltűnt emberek, komolyzene, tánc, balett stb., hiszen ezáltal a zenekarunk megítélése is sokkal szélesebb körben vált ismertté. A vendégművészek pedig azóta is szívesen dolgoznak velünk.

KÁ: Sokféle, sokszínű az egész, és ez nekünk, zenészeknek is köszönhető. Ott van például Bencéék szaxofon kvartettje (Budapest Szaxofon Kvartett), egy harsonakvartett (Corpus Harsona Kvartett), több vonósnégyes. Akad, aki a népzenéhez ért, illetve van egy másik kolléga, akinek könnyűzenei együttese van. Tehát a zenekaron belül is vannak kis együttesek, még saját bigbandje is van a zenekarunknak; ha arról van szó, be lehet őket építeni a műsorba, lásd Aranybál. Ott is játszik a nagyzenekar, de kell egy kvartett fogadózenének, kell egy bigband. És erre itt vannak a saját embereink.

SZB: Gábor nyitottsága, kreativitása, fanatikussága, valamint a felénk való kollegalitása kifizetődött mindnyájunk számára.

– Tehát ki tudtok tölteni egy egész műsort a különböző side projektekkel.

KÁ: Így van. És a legkülönbözőbb műfajokban fel tudunk mutatni házon belüli produkciót. Más zenekaroknak is vannak kamarazenekari koncertjei, kakaókoncertek, de az csak klasszikus zene. Tehát ez a fajta nyitottság és sokoldalúság, ami a mi zenekarunkra jellemző, egyedülálló.

Bence Hollerung Gáborról: Minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy Gábor utánozhatatlan. Olyan lojalitásra, értékrendre nevel minket, amit sehol máshol nem tudnánk megtanulni. Mindegy, hova nyúl, nemzedékeket kapcsol össze. Van karmester, aki levezényli a klasszikus repertoárt. És van az az ember, aki teremt. Ez Gábor.

– Hozzászoktatok az évek alatt a pörgéshez. Honnan ez a sok energia?

SZB: Szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a hal – ez most tehát pozitívan értendő. Gábor egy olyan, pozitív értelemben vett fanatikus-exhibicionista, aki bár a próbák során sem ad kevesebbet a maximumnál, de a koncerten nyílik ki igazán. Ott gyakorlatilag olyan, mint egy tigris, Mi meg dupla energiával csináljuk végig az egészet. Ebből adódik az elképesztő szakmai színvonal a koncerteken.

KÁ: És ez szinten is tart mindenkit. Az például nagyon sok zenekarban érezhető, hogy 10-20 évvel a diploma után megfáradnak, kiégnek a zenészek. Nincsenek terhelve, számon kérve.

Nálunk bárkit, bármikor meg lehet hallgatni szólóban, úgy, hogy minőségi dolog szólaljon meg, egészen egyszerűen azért, mert hozzá vagyunk szokva, hogy állandóan készenlétben kell lenni.

A fiatalabbaknak is próbáljuk átadni ezt a szemlélet. Akire átragad ez a fajta pozitív hozzáállás, azt magával tudja ragadni az érzés, hogy mennyire jó dolog ez az egész. Hiszen azért tanultunk, küzdöttünk, hogy egész életünkben azt csinálhassuk, amit szeretünk, és ezáltal az embereknek boldogságot, kikapcsolódást adhassunk. Akkor tudunk örömet adni, ha ez saját magunknak is örömforrás.

SZB: A leglényegesebb dolog, hogy egy zenész a sikerért dolgozik, a Dohányi Zenekar pedig szinte az egyetlen olyan szimfonikus zenekar Magyarországon, amelyik mindig telt ház előtt játszik. Rajtunk kívül csak a Fesztiválzenekar mondhatja el ezt magáról – ez pedig óriási szó.

A blogon 25 héten át megjelenő írások nyomtatott formában a BDZ saját magazinjában, a Hangoló különböző lapszámaiban olvashatók.