Jazz apartheid idején

Louis Moholo, Feza Moyakke, Tebogo Mongezi Nikelo - fotó: Louis Moholo Foundation

Az indojazz kialakulásával szinte párhuzamosan Afrikában is éledezett egy újfajta zenei fúzió. De míg az indojazz fúzió kísérletezés közepette született, a dél-afrikai zenét az apartheid elleni politikai tiltakozás, a félelem, a düh és a harag motiválta. 

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

 

A hatvanas évek végén Dél-Afrika legismertebb big bandjét, a Brotherhood of Breathet Chris McGregor vezette. Erről az időről a kiváló tehetségű dél-afrikai muzsikus, Louis Moholo egy 1991-ben adott interjúban a következőképpen beszélt Richard Scottnak: „Dél-Afrikában nem volt semmiféle lehetőség, hogy egy fekete zenész bármit is csináljon. Muszáj volt előjönni valamivel, de ez nagyon nehéz volt. Akkor még nem gondoltam, hogy együtt játszhatunk Chris McGregorral, nem képzeltem, hogy tagjai lehetünk a zenekarának,

azt pedig egyáltalán nem feltételezhettem, hogy fehér muzsikusokkal zenélhetünk együtt.

Csak annyit szerettem volna, hogy az anyám hallhassa, hogyan játszom.”

A fehér McGregor 1962-ben megalakította Blue Notes nevű együttesét, amely helyet adott az ország legtehetségesebb muzsikusainak, és létrejött Dél-Afrika első feketéket is magába foglaló zenekara (voltaképp egyedül McGregor volt fehér muzsikus).

Az együttes nemzetközi karrierje akkor kezdődött, amikor sikeres koncertet adtak az antibes-i fesztiválon. Ezt követően felléptek Svájc több városában, a londoni Ronnie Scott jazzklubban és Dániában. A hatvanas évek vége felé McGregor és a Blue Notes finoman keverte a dél-afrikai gyökereket az Albert Ayler, Archie Shepp és Cecil Taylor által képviselt free vonulattal.

Az apartheid éveiben a fekete zenészeknek tilos volt a fehérek előtt játszaniuk, ezt a tilalmat a rendőrség szigorúan betartatta. Ha egy feketék által használt klubban fehéreket találtak, a klubot azonnal bezáratták, és bevonták a működési engedélyét. Egészen az 1990-as évekig kellett várni arra, hogy a dél-afrikai zene széles körben megjelenjen, akkor viszont robbanásszerűen terjedt el, és került a világ zenei színpadjaira és a lemezstúdióiba.

McGregor fehér muzsikus volt, átérezte a fekete zenésztársait gyötrő elnyomást, és mélységesen elítélte az apartheidet. Tiltakozása abban nyilvánult meg, hogy zenekarába fogadta a tehetséges fekete zenészeket, elvitte őket Európába, megszervezte koncertjeiket, és kompozícióival növelte a zenekar elismertségét. Tette mindezt 1990-ben bekövetkezett haláláig.

A főleg afrikai jazzel, blueszal és gospellel foglalkozó jazzszakíró és fotográfus Valerie Wilmer szerint a Brotherhood of Breath egy vad társaság volt, akik képesek voltak mindenkit a magasba emelni a zenéjükkel. McGregor sok fiatal brit muzsikus mentora volt, közülük a harsonás Annie Whitehead volt az, aki muzsikájában folytatta a McGregor által játszott dél-afrikai ihletésű témákat, ritmust és zenét.

Az apartheid időszakában csak a fekete közösségekben játszottak jazzt.

A korszak fiatal generációjának egyik tehetséges tagja, Pops Mahomed mesélte: „Az apartheid kezdetén nagyon kevés zenét hallgathattunk, ez alól talán csak néhány popsláger jelentett kivételt. Rám például Cliff Richard és a Shadows gyakorolta a legnagyobb hatást. Volt egy kis együttesünk, csupa Johannesburgból származó sráccal. Én a város keleti részén laktam, ahová gyakran eljött Abdullah Ibrahim, a Manhattan Brothers és Miriam Makeba, akik felléptek a városrész szociális központjában. Játszottak Glenn Miller- és Count Basie-számokat is, de olykor olyan jazzdarabokat is, amelyek Charlie Parkertől vagy Benny Cartertől származtak.

A helyi muzsikus srácok ezeket a számokat kezdték gyakorolni, és néha már a saját elképzeléseiket is megpróbálták zenébe vinni, ugyanakkor figyeltek arra, hogy a hangszereik úgy szóljanak, mint az amerikaiaké. Persze a hangzás kissé más volt, és ennek egyik oka a kwela hatása volt. (A kwela egy dél-afrikai sajátos furulya, a pennywhistle használatára épül.) Egyébként külvárosi klubokban (shibeen) találkoztak a srácok, ott, ahol tiltott alkoholt lehetett kapni, és ezeken a helyeken hagyományos afrikai hangszereken jazzt játszottak. Ott találkoztak rendszeresen a muzsikusok, akik egész Zimbabwéból sereglettek oda. Johannesburg volt ekkor az afrikai New York. Az a vegyes zene, amely ezekben a klubokban szólt, gyönyörű volt, de sajnos soha nem kerültek lemezre, mert ebben az időben egyszerűen nem volt lemezstúdió.”