Könyvek, amelyek segítenek élni

Kornis Mihály fotó: Reviczky Zsolt

A hetvenes évek prózafordulatát előkészítő és azt megvalósító szerzők névsorában Kornis Mihály szerepe megkerülhetetlen. Az Újhold folyóirat szerzőinek hagyományára, Mándy Iván, Mészöly Miklós és Ottlik Géza epikájára támaszkodó, onnan lendületet vevő Esterházy Péter, Nádas Péter és Lengyel Péter mellett Kornis 1980-as belépője, a Végre élsz című novelláskötet a fent említett írók műveihez mérten kavarta fel, hozta mozgásba és alakította át a nyelvi teret. A szerző életművéhez március 19-én, a Müpában kerülhetünk közelebb. 

Kornis Mihály annak a nemzedéknek tagja, amely történelemszemléletével, önértelmezésével, poétikai nézőpontjával bátran parcellázta fel az elbeszélhető idő addig érinthetetlen területeit. A késő realista ábrázolásigény, a tabuk bénította társadalomrajz közmegegyezéses és politikailag felügyelt világával kötött szerződést mondta fel, amikor kortársaihoz hasonlóan az egyre inkább elszigetelődő individuum szabadsághiányos helyzetére reflektálva nem a közérzetpróza és nem a hamis romantika foglalatában kereste a megszólalás esélyét, hanem a magánmitológiában, a családi agendákban és a kistörténetekben lelte fel az alanyi hang aranyfedezetét.

Az Irodalom Éjszakája: szerelem, tavasz és a Radnóti színészei

Pedig — mint arról többször is vall — indulása nem volt magától értődő. Hosszú éveket küzdött végig tépelődéssel és vívódásokkal, míg eljutott a Végre élszig. Barátjában, Petri Györgyben, a kor ikonikus költőjében találta meg művészi tájékozódásának irányát. Petri kompromisszumokat, hivatalos nyilvánosságot elutasító írói életformája, az — Ottlikkal szólva — „alkotói létezésszakma” kérlelhetetlensége egyszerre állította pályára és töltötte el szorongással, kétségekkel: képes-e megfelelni a művészi és politikai függetlenség programjának?

A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.

Ha jól gondoljuk — és ez az értelmezés Kornis ars poeticájában is megragadható —, a lírai és a prózai perspektíva összeegyeztetésében mutatható fel a kornisi életmű másik alapkérdése. Számtalan példát említhetnénk, de ezúttal elég a Dunasiratót megidéznünk, hogy alátámasszuk a megállapítás indokoltságát. ebben a hömpölygő, áradó — a zsidó imádságok liturgiáját, a szabad vers asszociációs ritmusát, a prózai megfigyelések alanyian részletező tárgyilagosságát, a fohász ciklikusságát, valamint a himnusz és a rekviem dinamikáját egyaránt magában foglaló —, fanyar, rezignált, fájdalmas és elragadtatott szövegben kijelölhető Kornis perspektívája. A textúra motivikus hálója szintúgy krédószerűen összegzi a szerző tekintetében tükröződő, újrateremtett tragédiát, amely a kelet-európai, azon belül a magyar közösség sajátja.

Nyáry Krisztián: „Engemet szeressél” – Talált levél

Nem hagyhatjuk említetlenül Kornis idejekorán elkezdett és máig tartó expedícióját, amelynek során a kezdet, a forrásvidék belső tájaira merészkedik, az eltagadott, az elhallgatott, a némaságra ítélt múlt, azon belül és szűkebben a gyerekkor titkainak, az eredendő mítoszok rejtélyeinek, a személyiség történetének, a bőr alá beíródó mentális mintázatoknak ered nyomába. Állandó megmunkálás alatt tartja ezt a területet, szántja és veti, öntözi és aratja, híven a kultúra, a megművelés fogalmának tradícióban őrzött, eredeti jelentéséhez.

Az apa erő. Visszaépít, sose javít: annak tökéletességét bontja ki, amit vagy akinek segít. Már akkor elfelejtettem, mikor még nem felejtettem el. Jut eszembe. Ennyit se tudok róla. (Mert azt könnyű elfelejteni, amit az ember mintha magától kapna.) Olyasmi, olyas ki ő, akit nem kell, vagy nem is lehet tudni és (ezért is) inkább zavar, mint felfogható, bár verekedve ellenállni neki győzelem: győzök a győzelmében ennek az erőnek: együtt jó nekünk. Mintha csak én lennék. Majd egy nap arra ébredek, hogy már nem is tudom. Vannak ilyen álmok. El kell felejteni. Ahhoz meg kellene halni. Nem olyan egyszerű

— írja a Litera hasábjain folytatásokban megjelent, Felfaltalak című regényében. Kornis a Végre élszben, ebben a káprázatos könyvben gyermeki daccal és ártatlansággal, játékossággal és gyermekhez illő komolysággal, egyben a fiatal felnőtt művész senkihez sem hasonlítható, frivol észjárásával, éretten

epikus anyagbiztonságával hívja az olvasót önfeledt és önértelmező utazásra.

Az ötvenes—hatvanas évek mélyén lappangó élményvilágokba avatja be, a felnőtté válás „szocialista munkára, harcra” kész mozgalmába „invitálja”. majd — és ez az állomás a kornisi útnak megint csak legendás szakasza — a Halleluja és a Körmagyar című drámáiban a kádári magyar ország, eufemisztikusan szólva: a legvidámabb barakk szűkösségét jelezve, a nyugati életformák turkálójából, a second handből kibányászott, sokadszori újrahasznosítással összefusizott alakokat visz színpadra. A rendszerváltás után pedig ő figyel fel először drámaírói szemmel Kádár János utolsó beszédére, amelyben az antik tragédiák egyik kései, utolsó darabját fedezi fel és írja újra. Interjúkötetében — Hol voltam, hol nem voltam — memoárszerűen mondja el élete történetét.

Hogy is mondta Ottlik? Azok a fontos könyvek, amelyek segítenek élni. Kornis művei ennek az állításnak az igazáról tanúskodnak.