A 120 éve született Tóth Aladárra emlékszik az Operaház

Fischer Annie és Tóth Aladár

Február elején múlt 120 éve, hogy Székesfehérvárott megszületett a 20. századi magyar operatörténet egyik legjelentősebb alakja, Tóth Aladár. Idén ráadásul kettős évfordulója van a jeles esztétának, október 18-án lesz fél évszázada, hogy elhunyt.

A cikk eredetileg az Opera
Magazinban jelent meg.

Ha végigtekintünk Tóth Aladár életének vázlatos krónikáján, sikertörténet látszik kirajzolódni: alig múlt húsz éves, amikor Kodály Zoltán tanítványaként első zenei tárgyú írása megjelenik, huszonkét évesen már a kor legnagyobb hatású irodalmi lapja, a Nyugat, három évvel később a Pesti Napló zenekritikusa, akinek szavára nemcsak hamar felfigyelnek, de esszéknek is beillő szépirodalmi minőségű publicisztikái új – máig kevesek által megközelített – minőséget jelentenek a hazai zenei írás történetében. Két évtizedes tevékenység után eldobja a tollat, majd némi kényszerszünet után 1946-ban átveszi a Magyar Állami Operaház vezetését, hogy működésének tízéves időszaka a nevével fémjelzett aranykorként vonuljon be a haza operajátszás krónikájába.

Fischer Annie – forrás: Fortepan

Mindez az életmű színe. A fonákján pedig egy jellegzetes 20. századi magyar értelmiségi sors buktatói körvonalazódnak: Tóth Aladár egyik példaképével, Bartók Bélával való szellemi szolidaritásból, az 1940-es évek elején önkéntes száműzetésbe vonul, majd sorsközösséget vállalva második feleségével, a zseniális zongoraművész Fischer Annie-val, kénytelen elhagyni hazáját is.

Amikor a stockholmi évek után hazatér, politikai és szakmai konszenzus egyetlen szóba jöhető jelöltként emeli az Opera igazgatói székébe. A támogatás percek alatt semmivé foszlott és

Tóth Aladárnak egyszerre kellett megküzdeni a külső (úgy a hatalom, mint az egykori kritikus-társak) és a színház különböző klikkeinek belső támadásaival.

Pozíciójáról végül 1956 őszén önként mondott le, amikor a forradalmi hevületben társulatának tagjai gyűlést hívtak össze, ahol az egyik énekes így kiáltott: „Ez az ember még mindig itt mer ülni, aki kiszolgálta a Rákosi-rezsimet?” Tóth Aladár ekkor csendesen felállt, kiment és többet nem tért vissza. Mindössze ötvennyolc éves volt ekkor, élete hátralevő tizenkét évében nem írt, nem nyilatkozott, Fischer Annie férjeként járta a világot és lehetőségeihez mérten élvezte az életet.

Hogyan került Fischer Annie Zürichbe?

Tóth Aladár 1956 után úgy érezhette, harcait – úgy kritikusként, mint igazgatóként – megvívta. Mesteréért, Kodály Zoltánért és a magyar zenéért folytatott küzdelme a hazai keretek között révbe ért, Radnai Miklós széthullott, világháborúban megtépázott operaegyüttesét ismét európai nívóra emelte, olyan karmestereket és énekművészeket indított el, mint Házy Erzsébet, Takács Paula, Delly Rózsi, Simándy József, Ilosfalvy Róbert, vagy Melis György, akikre a következő évtizedekben bátran lehetett építeni. Bartók három színpadi művét és Mozart öt „nagy” operáját az állandó repertoár részévé tette, újjászerveztette a balettegyüttest, hogy alkalmas legyen a nagy szovjet balettek (A diótörő, A hattyúk tava stb.) előadására. Repertoárépítő és közönségnevelő munkájának köszönhetően nemcsak az Operaház, hanem az Erkel Színház is évi több mint 600 alkalommal telt meg évadonként.

A magyar zeneírás fájó hiányossága, hogy sem Tóth Aladár életében nem készült vele nagylélegzetű életútinterjú, sem a halálát következő években nem jelent meg olyan kiadvány, melyben kortársai hű képet festettek volna róla.

Az 1968 óta eltelt fél évszázadban a szemtanúk jó része is elhunyt, az esztéta hagyatéka is avatatlan kezek között kallódott el. Az életrajz megírását nehezíti, hogy Tóth Aladár igazgatóságának évében a sajtó korántsem volt független. Mindezek ellenére 2018 tavaszán az Opera gondozásában fog napvilágot látni az a kötet, mely a színház vezetőjének életét és munkásságát szándékozik bemutatni a jelenleg rendelkezésre álló dokumentumok segítségével.