Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Császár Angela: „Arany János számomra olyan, mint egy csobogó, tiszta patak”

Császár Angela: „Arany János számomra olyan, mint egy csobogó, tiszta patak”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A költő két, egészen különböző versét és egy neki szóló levelet ismerhetünk meg Császár Angela tolmácsolásában a Hallgatni Aranyt! weboldalon. A színművésznővel a versek és a versmondás változásáról beszélgettünk, arról, hogyan lehet a mai fiatal generációt értő hallgatóvá tenni.

– Másképp olvas Aranyt Jánost, mint egy kortárs verset?

- hirdetés -

– Szeretem a klasszikusokat  és a kortárs műveket is, bár a kortársak több fejtörésre késztetnek, hogy jól értem-e  amit mondani akartak.  Arany János számomra olyan, mint egy csobogó, tiszta patak: a szavai, a figurák, az a rengeteg szín, amivel játszik, amivel a körülötte levő világot és hőseit megfestette egészen kivételessé teszik. Amikor először találkoztam a Tengeri-hántással, évtizedekkel ezelőtt, egészen ijesztő volt a feladat, de megfejtve a helyszínt, a szereplők törekvéseit, a balladai homály már nem is volt olyan homályos. Bár az is igaz, másképp mondtunk verset évtizedekkel ezelőtt.

Hallgasson Aranyt Császár Angela tolmácsolásában!

– Hogyan változott a versmondás? Voltak, vannak divatok?

– Akkoriban sokkal jobban tisztelték a formát, és a formának hangot is adtak. Ahogyan egy mérvadó versmondó művész, például Jancsó Adrienne a műhöz egyébként adekvát dallamot és ritmust adott, ma már nem lehetne verset mondani. És különösen egy fiatalokból álló közönségnek nem, mert számukra Arany János szókincsének egy része ismeretlen. Más korban élünk, a beszéd, a szókincs is változik. Az az érzésem, emiatt „szárazabb” lett a versmondás, és ha nem is magyarázóbban, de talán kevesebb színészi eszközzel – nem dallam- hanem értelemvezérelten – kell verset mondani. Ugyanakkor az érzelmet sem felejthetjük el. Például az általam most felfedezett Honnan és hová című filozofikus Arany-versben a költőt egész életében kísértő kételyt éreztem meg: kell-e valakinek, amit alkotunk?! Értelemmel és érzelemmel kell a hallgatót érdekeltté tenni a művész örök dilemmájában. Ha nagyon kopognak a sorok, ha csak a szövegre koncentrálunk, elveszítjük a közönség figyelmét, a hallgató füle becsukódik. Amit a költő leírt, azt a hangunkkal kell kiszíneznünk.

– Színészként milyen kihívást jelent az, hogy ebben az esetben csak a hangja van? Nincs partner, mint egy drámában, másképp működik a szituáció, de még az arcjátékával, a gesztusaival sem játszhat, kizárólag a hanglejtésre, a tempóra, a csöndekre hagyatkozhat.

– Nagyszerű tanáraink voltak, nekem Gáti József tanította a művészi beszédet. Tőle tudom, milyen egy vers épülete, mik az alkotóelemei, hol a csúcspont, mit emelek ki, hol tartok szünetet, milyen színeket használhatok a számomra fontos gondolatok kiszínezésére – hiszen egy verset úgy mondok el, ahogyan az bennem megszólal.

Számtalan megoldása lehet minden versnek, mindenkinek mást jelenthet, más belső tartalommal bír. A költő gondolatai akkor tudnak igazán életre kelni, akkor szólnak a mához, ha azokat mély empátiával tudom magamon átszűrni.

– És egy levél esetében mire kell ügyelni, hogyan kell megmutatni a levélíró és a címzett közötti viszonyt, akik jelen esetben Arany János felesége és a költő?

– Egy rendkívül bájos levelet kaptam, amit felesége írt a szeretett férjének, amelyben hogylétéről érdeklődik, megvan-e mindene, úgy látják-e el, ahogyan ő szokta, ha otthon van.   Mintha személyes titkot lesnék meg, szemérmesen és tartózkodva próbáltam közvetíteni egy szerető asszony szavait, hisz nem színésznőként a figurába bújva kellett eljátszanom őt, hanem csak közvetítenem kellett a levelét.

– A Hallgatni Aranyt! nagy volumenű vállalás. Ön miben látja a jelentőségét?

– Arany Jánost olvasnunk kell, tanulnunk és mondanunk kell! Az nem lehet, hogy csak a tankönyvek lapjain, iskolában, tanórák keretében találkozzon vele a mai fiatal generáció. Azok a nagyszerű színművész kollégák, akik a mai ifjúsághoz közel álló internetes előadásban szerepet vállaltak, remélhetőleg hitelesen és élményt adóan tudják közvetíteni Arany János ma is megszívlelendő gondolatait, érzelmeit a 21. századi fiataloknak.

Tengeri-hántás

Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körülűli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.

„Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
– Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.

–  Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –
Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,*
Puha lábán nem teve kárt a talló*;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
– Teli a hold, most buvik fel –
Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon: –
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús… mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
– Aha! rókát hajt a Bodré –
Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
– Töri a vadkan az „irtást” –
Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?…
– Soha, mennyi csillag hull ma! –
Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
– Nagy a harmat, esik egyre –
Csak az isten tudja, mér’ rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt – csak egy vágyat:
– De suhogjon az a munka! –
Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
Az a Lombár nagy harangja! –
Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
Kuvikol már, az ebanyja! –
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon;
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
– Ne aludj, hé! vele álmodsz –
Azt danolja: gyere! jöszte!

Nosza, Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?…
–Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -”

Lohad a tűz; a legények subába –
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.

(1877)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X