Csiki Gábor: „Másfél évre előre kell gondolkodnom”

Csiki Gábor forrás: Operház

Inkább csak elméletileg érdekelte a zene, de beleszeretett az operákba. Immár huszonegy éve kötődik a Magyar Állami Operaházhoz Csiki Gábor. A kórus tagja volt, de címzetes magánénekesként számos szerepet is elénekelhetett már. Január elseje óta azonban más feladata van: ő a karigazgató.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

– Azt olvastam korábbi interjúiban, hogy ifjúkorában nem így tervezte a jövőjét.

– Még csak nem is művészi oktatási intézménybe jelentkeztem először, hanem a szekszárdi Rózsa Ferenc Szakközépiskolába, általános mechanikai műszerész szakra, mert érdekeltek a műszaki dolgok. Mellette természetesen folyamatosan tanultam zeneiskolában is. Az első nagy fordulat akkor következett be az életemben, amikor ebből az alapfokú intézményből felvettek a Zeneakadémiára, ének-zene tanár és karvezető szakra. De ez még mindig nem az operák világa volt. Úgy gondolom, aki az Operához tartozik, annak a pályáján egyszer eljön egy fontos és meghatározó pillanat, amikor fellobban a szerelem a műfaj iránt.

A Zeneakadémián a zongora, a jazz és sok egyéb dolog érdekelt, az opera mondhatni egyáltalán nem. Volt azonban alkalom rá, hogy megnézhessünk egy-egy produkciót, és én éltem is ezzel a lehetőséggel. A legelső operaelőadástól kezdve – ami Mozart Così fan tuttéja volt, Melis György főszereplésével – minden vonzott, ami a zenedrámákkal kapcsolatos. Igyekeztem a tanulmányaimat is úgy szervezni, hogy minél több művet meg tudjak nézni. Később egy újságban olvastam, hogy a kórus felvételt hirdet, jelentkeztem és bekerültem.

– Innen már egyenes volt az út?

 – Visszatekintve úgy látszik, igen, de azért ennél bonyolultabb volt a helyzet. Kezdő zeneakadémistaként még nem is tartottam magam énekesnek. Párkai István tanszakvezető oda is jött hozzám, hogy „Gábor, felvettük, mert jól zongorázik és elméletből is megfelelt, de itt egy kicsit azért énekelni is tudni kell!” Így a Zeneakadémiával párhuzamosan konzis növendék is lettem, Németh Gábornál tanultam. 1996-ban kezdtük a közös munkát, ami egész tavalyig tartott. Így jutottam el a címzetes magánénekesi pozícióig, és ennek a pályának a csúcsán megformálhattam olyan szólamokat, mint a Fehér miniszter Ligeti György Le grand macabre-jában, vagy a főszerepet Britten Lukrécia meggyalázása című operájában.

Puccini összes színpadi műve megszólal az Opera következő évadában

– Talán sokan gondolhatják úgy, ezek „hanggyilkos” szólamok.

– Érthető, hiszen minden embernek fontos, hogy a vágyait megmutassa, kivetítse a világ fölé, erre pedig a hang a legtermészetesebb, és ezáltal legalkalmasabb képesség. Egy ajtó, amelyet legbensőbb lényünkből elindulva szélesre tárhatunk. Az említett operai alakok komoly karakterszerepek, amelyek összetettek, fontos bennük a szöveg, a játék, a szereplő komplexitásának megmutatása.

– Nem sokkal előbb azt mondta, a külön tanulás, énekesi hangképzés tavalyig tartott.

– Sajnos nem tudok már időt szakítani a hangom karbantartására, elsődlegesen az új munkám miatt hagytam abba az éneklést. Bár sokan dicsérték, pontosan tudom, hogy nincs a torkomban – operai mércével mérve – igazán minőségi hanganyag. A vokális fejlődési lehetőségnek is vannak korlátai, így nemrég beláttam: ez az a pont, amin már nem fogok tudni túllépni.

– Immár a másik oldalon Ön jelöli ki tehát, ki az, aki a kisebb, illetve olykor, mint az Ön esetében is, nagyobb szerepeket elénekelheti a kórusból?

– Az énekkarhoz kötődő apróbb megszólalásoknál – számtalan szempont figyelembevétel – én magam döntök. Amikor ezeknél jelentősebb karakterszerepek kapcsán az az elhatározás születik, hogy nem a magánénekesek közül, hanem a karból kell választani, akkor erre vonatkozóan személyi javaslatot teszek.

– Nem szül mindez feszültséget? Hiszen feltételezem, mindenkinek vannak művészi céljai, illetve az ilyen alkalmaknak anyagi vonzata is van.

– A saját tapasztalatom az, hogy nagyon nehéz egyetlen estére, délutánra kiszakadni a mindennapi énekkari munkából, méghozzá úgy, hogy a plusz feladatot a szólistáktól elvárható szinten kell megoldani. Ilyenkor nem csupán az énekhangról van szó, hiszen a szólószerepre történő felkészülés is nagyon időigényes: ezeket az órákat, napokat nekem az énekkari munka rovására kellene biztosítanom az illető számára. Nekem – tudom, nem szép szó, de pontos – gazdálkodnom kell a kórussal, de nem csak létszámában, hanem egyénileg is. Van, aki úgy gondolkodik, hogy az évben van harmincnyolc különálló produkció, és ezekhez kell megszervezni az életet. Szerintem azonban az Operának csak egyetlen produktuma van – maga az évad.

Megjelent az Opera Gyermekkarának első lemeze

Amiben most adott pillanatban egy főjátszóhely szerepel, de hosszabb távon majd két, két és fél helyszínnel kell számolni. Tehát nekem az egész szezonra, sőt inkább másfél évre kell előre gondolkodnom, tudnom, hogy mikor milyen feladat vár a kórus tagjaira. Ezen belül figyelni kell egy-egy produkció igényeire, a szólamarányokra, a létszámra – még akkor is, ha éppen csak tíz-tizenöt fő szerepel az adott estén. És arra is törekednem kell, hogy mindenkit feladathoz juttassak, de nem csak az említett anyagi vonzatok miatt! Az énekhang ugyanis olyan, mint a versenyló: nem egészséges, ha túlhajtják, de az sem jó, ha nem dolgoztatják rendszeresen, mert így hamar elveszítheti a fényét és a rugalmasságát. Friss pályaelhagyóként én magam vagyok erre a legjobb példa.

– Újabb kritikus pont: lehet, illetve kell-e valakinek azt mondania, hogy eddig és ne tovább, már nem olyan a hangod, hogy itt maradhass?

– A feladatkörömhöz elvileg ez is hozzátartozna. Ugyanakkor látom, hogy egyre fogyatkozik az utánpótlási lehetőség. Beszéltem a hangról és a megnyilatkozási vágyról. Nos, ennek az ereje kezd kikopni a világból, mert az emberiségnek hosszú évtizedek óta nincs igazi kérdezni-, avagy mondanivalója a világ felé. Ez az én sajátos, szomorkás válaszom a sokak által feltett kérdésre: miért nincsenek már olyan énekhangok, mint régen? Épp ezért nagyon is meg kell becsülni azokat, akik hosszú éveket áldoztak erre a hivatásra, mert az a művészi minőség, amit egy esetleg kicsit fáradtabb hangú, de tapasztalt énekes képvisel, egyre kevésbé pótolható egy fiatallal. És épp ezért nem is mindenáron pótlandó.