Papageno Radio
- hirdetés -
Inaktív BDZ 25 Egy tonalitás hívő idealista - interjú a BDZ első vendégkarmesterével

Egy tonalitás hívő idealista – interjú a BDZ első vendégkarmesterével

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Örömmel jelentjük, hogy a 2017/18-as évadtól zenekarunk első vendégkarmestere az 51 éves olasz-osztrák Guido Mancusi zeneszerző, aki eddig is többször vezényelte már a BDZ-t, mostantól azonban minden évadban többször is szárnyai alá veszi a csapatot.

Többkörös e-mail-egyeztetés után végül saját, bécsi-külvárosi lakásában fogad a Maestro. Nyitott és közvetlen személyiségéből adódóan úgy rójuk az „interjú-bemelegítő” köröket, amíg a vasútállomásról elfuvaroz elképesztő panorámájú teraszára, mintha régi személyes ismerősök lennénk.

– Köszönöm kedves hangú, magyar szavakkal tűzdelt fogadtatását! Honnan a magyartudás?

– Bár hivatalosan csak szeptembertől kezdek újra magyarul tanulni, egyszer már, 2001-ben nekifogtam ennek a megtanulhatatlan nyelvnek, ugyanis majdnem a MÁV Zenekar karmestere lett belőlem. A dolog végül nem jött össze, de a nem létező magyar szókincsemet legalább megalapoztam.

– És mintha a felmenők ereiben is csordogálna magyar vér.

– Dédszüleim – édesanyám révén – nagyszebeni gyárosok voltak, barackfeldolgozással foglalkoztak. Az ő fiúk, a nagyapám pedig magyar huszár volt. Édesanyám azonban már Bécsben született, és már nem is tanult meg magyarul.

Megérkezésünkkor a karmester úr édesanyja ott üldögél a teraszon. Igaziból megzavarjuk, hiszen békésen olvasgat a csodás, enyhe nyáridőben. Mi pedig, az összes papírommal, izgatott beszélgetésünkkel birtokunkba vesszük a teraszt. Ines Mancusi elegáns, idős hölgy, kiváló angoltudással (beszélgetésünk Guido Mancusival angolul zajlik.) Furcsa érzés úgy beszélgetni valakivel, hogy az ő felmenőit is taglalva az egyik felmenő maga is ott van a társaságunkban. Aztán Ines idővel úgy érezi, zavar minket, és áthelyezi pihenésének helyszínét a valamivel hűsebb szobába.

– Édesanyja osztrák, de ön már Nápolyban született, Padovában élt tíz éves koráig, ha jól tudom.

– Igen, édesapám olasz zongorista, karmester, zeneszerző volt. Innen a Mancusi név és az olasz gyökerek.

– Akkor az olasz és magyar vért tisztáztuk. A zene, mint lételem, mikor lépett az életébe?

– Édesapám ötéves koromban tanítgatott zongorázni, de már azt megelőzően „megfertőződtem”; anyukám énekesnő volt, és – bár aktív énekesi karriert nem épített – mióta csak az eszemet tudom, énekelt nekem, velem. Így aztán elég hamar kiderült, hogy szép hangom van és ügyesen is bánok vele. A szüleim el is tervezték, hogy a Bécsi Fiúkórusban a helyem. Nyolc és fél éves koromban apukám váratlanul meghalt, így végül– az eredeti tervekkel ellentétben –, anyukám sem maradt az akkor 3 és fél éves húgommal, Désirée-vel Olaszországban. Részben tehát a Bécsi Fiúkórus, részben pedig az édesanyámnak a Bécsben, a szülővárosában felajánlott énektanári állás miatt mindhárman az osztrák fővárosba költöztünk.

Guido Mancusi forrás: BDZ

– Ha ennyire egyenesnek látszott az énekesi pályája – hiszen a fiúkórusba is már szólistának vették fel – hogy került kezébe a fagott?

– Édesanyám meggyőződése volt, hogy kell az embernek valami „rendes” szakma is. Az énekességet nem tartotta annak. Volt viszont egy kedves fagottművész ismerőse, így esett, hogy 14 évesen fagottozni kezdtem. A fiúkórusban 14 éves koromig maradhattam, de a hangom mutálása után folytatni szerettem volna az éneklést. 15-16 éves koromra azonban a magánénekórák ellenére is kiderült, hogy soha nem lesz belőlem hivatásos énekes. Egész egyszerűen nem működik a verbális memóriám a zenében. Valószínűleg annyira figyeltem már akkor is a zene minden egyéb részletére, hogy a szövegre már nem tudtam.

„Túl sokat gondolkodsz! – mondta az akkori énektanárom. „Egy énekes ne gondolkodjon ennyit!”

Saját gondolatmenetét egy erőteljes „Madonna mia!” felkiáltással szakítja meg, ami annak a végtelenül szemtelen és kitartó darázsnak szól, amelyik hol engem, hogy beszélgetőtársamat, hol az időközben felesége, Gudrun által szinte észrevétlenül feltálalt kávét és süteményt támadja meg. A darázs-motívum végigkíséri közel háromórás ottlétemet, de szerencsére mindenki megússza különösebb sérülés nélkül. Pedig a darázsnak nem túl jók az esélyei, ugyanis profi darázs-csapda csalogatja egy emelettel feljebbre. A csapda egy nyakától megfosztott, műanyag vizes flakon, megtöltve cukorral és sörrel. (Elhatározom, hogy ezt otthon is kipróbálom. Már csak a sört, a cukrot meg a műanyag flakont kell hozzá beszerezni. A darázs adott.)

– Az eddigiekből – éneklés, fagott – hogyan következett a karmester és zeneszerzés szak a Bécsi Konzervatóriumban?

– A fagottozás segített ráeszmélnem, hogy nem szeretnék zenekari zenész lenni. Inkább én akarnám meghatározni a zenét. Nem voltam igazi csapatjátékos. És, bár a karmester is csapattag – és ez ügyben bőven volt tanulnivalóm –, egyértelműen adta magát a karmesteri pálya. A zeneszerzés pedig kilenc éves korom óta folyamatosan része volt az életemnek. Ösztönösen csináltam. De aztán rájöttem, jó lenne elsajátítani az elméleti alapokat is hozzá, így hát felvételiztem a zeneszerzés szakra is. Ahhoz pedig alapos zongoratudásra is szükség van – legalábbis akkor ott ezt megkövetelték –, én viszont a gyerekkori apás zongoraórák óta nem foglalkoztam aktívan ezzel a hangszerrel. Eljött tehát az ideje a zongoratanulásnak is, így viszont abba kellett hagynom az intenzív fagottozást; egyszerűen nem fért bele az időmbe ennyi minden.

Itt egy kis közös távolba meredés következik. Kihasználom a szünetet és rácsodálkozom, hogy mennyire erősen, feketén és keserűen issza a kávét. (Én nem….). És ettől a közbevetésemtől egy igen érdekes kanyart vesz a beszélgetésünk. Ugyanis élvezettel mesél arról, amikor leszokott a kávé cukrozásáról. Tejjel soha nem hígította, de cukor az jutott bele bőven. Mígnem egyszer csak néhány barátja elkezdte unszolni, hogy érdemes lenne megérezni az igazi kávéízt, ami cukor nélkül mutatja meg magát. Ő meg úgy döntött, belevág; egyik napról a másikra elhagyta a cukrot. És néhány hónapig rendkívül szenvedett. De aztán megszokta, megszerette, megtanulta. És azóta fanatikus kávérajongó. Naponta jó sokat iszik. Az íze kedvéért.

– Ha jól veszem ki a szavaiból, ön szeret kockáztatni.

– Ezt miből gondolja?

– A kávé sztoriból. Volt valamije, amit szeretett, ismert, jól érezte magát benne; ez volt a kávé cukorral. És csak azért, mert önnek fontos emberek azt mondák, megérné átszokni, ön belevágott. És ugyan nem tudta, megéri-e majd a „szenvedés”, azaz önt is megtalálja-e a kávé valódi íze, a cukor nélküli, de kockáztatott. Bevállalt több hónapnyi nem élvezetes kávéivást az élethosszig tartó, nagyobb élvezet kedvéért.

– Azt hiszem, ezt jól összefoglalta. Tulajdonképpen erre is ráillik a mottóm: „No risk, no fun!” (Kockázat nélkül nincs élvezet.) Persze nekem is szükségem van biztos, kiszámítható pontokra. Így például ’94 óta, több mint 20 éve vagy egy fix állásom; tanítok a MUK-on (Musik Und Kunst Universität, Wien – Bécsi Zenei és Művészeti Egyetem), a fiúkórusos múltamra alapozva kórus-vezetést, valamint kisegyüttesek vezetését.

GUIDO MANCUSI, zeneszerző, karmester

Kedvenc utazózenéje: Fejben hallgatok zenét. Bármit. Ami tonális.

Kedvenc filmje: Imádom a mozit, de nem igazán jutok el oda. Szeretem a fantasy-t, a film noirt, de gyakorlatilag mindenevő vagyok. Pár napja néztem meg „A 100 éves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt” című, svéd vígjátékot. Remekül szórakoztam!

Kedvenc helye a világban: Szardínia, mint földrajzi egység és Budapest, mint város.

Kedvenc étele: Minden, ami olasz.

Hobbija: Főzés. Néha recept alapján, néha improvizálva.

Kedvenc autója: Csak és kizárólag Peugeot-t vezetek.

Aktuális vágya: Egy titkár (Jelentkezni az office@mancusi.at e-mail címen lehet)

Ez a két hivatalos tárgyam. De a tantárgy nevétől függetlenül tudatosan tanítok a diákjaimnak olyan dolgokat, amiket nekem ugyan nem tanítottak, de a sokéves zenész-tapasztalatom alatt tananyaggá érleltem magamban. Nekem például azt mondták, az a legfontosabb, hogy jó zenész legyek. Én azt tanítom, az a legfontosabb, hogy jó website-ja legyen a zenésznek, jó internetes jelenléte, és hogy megfelelő társasági életet éljen. Ha ehhez még jó zenész is az ember, az persze mindenképpen pluszt jelent az érvényesülés rögös útján. És ha ez így mind együtt áll, hiszem, hogy jön valaki, aki felfedezi az embert, újabb lehetőségeket adva neki.

– Ön idealista?

– Mindenképpen! Máskülönben hogy az ördögbe lennék képes zenét írni? A világ nem vágyja az én zenéimet. Most épp egy hegedűversenyen dolgozom, merő idealizmusból. A schönbrunn-i zenekarom koncertmestere, Ion Scripcaru, aki sok szólókoncertet is ad egyébként, felkért ugyanis, hogy írjak számára egy hegedűversenyt. Mert az eddigi egyetlen hegedűszonátám alapján úgy gondolja, hogy az én zeném kell neki. Én meg ezt elhiszem; lelkesít és komponálásra késztet.

A darab komponálása közben pedig arra a tervünkre is gondolok, amelyet Christof Angererrel szövünk. (Christof és édesapja, Paul Angerer alapította 1982-ben a Concilium Musikum Wien nevű zenekart, melyet Paul, 10 nappal ezelőtti halálig vezetett is.) A tervünk az lenne, hogy 2018 májusában az én zongorakíséretemmel, duóban turnéra indulunk a hegedűversenyemmel. Úgyhogy egy remek zongorakivonatot is írnom kell hozzá.

– Hogyan osztja meg az idejét a zeneszerzés, a vezénylés és a tanítás között?

– A tanítás heti 6 óra, egyéb elfoglaltságaimtól függően időnként tömbösítve. A felosztás többi része azonban nem könnyű, ugyanis fejben komponálok, vezetés közben, munkába menet. (A Volksoper, ahol nagyon jó kis fix állásom van, körülbelül 1 óra séta a belvárosi lakásunktól. Nagy gyalogló vagyok!)

Guido Mancusi forrás: BDZ

– És mindent megjegyez, amit fejben megkomponál?

– A zeneszerzés tanárom mondta régen, hogy ha van egy ötletem, aludjak rá egyet, és ha még másnap is emlékszem rá, akkor talán érdemes foglalkozni vele.

– Kap visszajelzést valahonnan, hogy tényleg érdemes volt-e leírni valamit?

– Nem olvasok kritikákat, ha erre gondol. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit és hogyan írjak! Bár nem divat, de én a tonalitás embere vagyok. Próbálkoztam – főleg zeneszerzés-diák koromban a tananyag szerinti – mindenféle egyéb stílussal, de a zenéimbe mindig belecsempésződött valamiféle tonális dallam. (Amúgy azt gondolom, az atonális zenét körülbelül fél órán keresztül tudja befogadni az ember, utána bezárkózik.) A visszajelzésnél azt szeretem a legjobban, ha a közönség soraiban ül egy zeneszerző vagy karmester kolléga. Még több, mint 20 évvel ezelőtt, Koburgban ismerkedtem meg és barátkoztam össze Johannes Knapp, karmester kollégával (jelenleg a Freiburgi Színház zenekarának karmestere),akivel azóta is egymás legőszintébb barátai és kritikusai vagyunk. Mindig kifejezetten a negatívumokra koncentrálunk, azokat emeljük ki a másik teljesítményéből egymásnak.

Ezen a gondolatmeneten egy kicsit elmélázom. (Van rá alkalmam, ugyanis időközben olyan szűrt napfény alakult, hogy csak bőszen hunyorogni tudunk egymásra, úgyhogy a karmester úr beszalad előteremteni a napszemüvegét.) Az jut eszembe, hogy vajon a taps erőssége, mennyisége, milyensége nem számít-e azért mégiscsak Guido Mancusi életében. Hiszen a közönség így fejezi ki, mennyire involválódott. Meg is kérdezem – immáron a napszemüveg sötétjébe bámulva –, és tisztázzuk, hogy persze, nagyon fontos a taps. De nem elég konkrét.

– Mostani beszélgetésünk elsődleges apropója az ön állandó vendégkarmesteri titulusa zenekarunknál, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekarnál. Hogy érinti önt ez a felkérés?

– Amikor Hollerung Gábor felhívott az ajánlattal, szó szerint le kellett ülnöm. Végtelen örömöt és megtiszteltetést éreztem. Azóta is csak az eufórikus, „Hurrá!” részét élem meg, a technikai kivitelezést még nem gondoltam át. Nyilván tervezést igényel, hogy évadonként 2-3 koncertem legyen a Dohnányival, de nem lehet kérdés, hogy menni fog. Úgy tudom, Hollerung Gábor, aki részben saját terheltsége enyhítése érdekében találta ki az állandó vendégkarmester „beiktatását”, a zenekart is megkérdezte, kit szeretnének erre a posztra. Állítólag a zenészek örültek a személyemnek. És ez óriási érzés! Ráadásul ismerem már annyira a csapatot, hogy tudom, fiatalok alkotják (talán én leszek a legöregebb…), fiatalos a lendület, és tapintható az az attitűd, ami nekem annyira fontos: a kockáztatásra való készség. Úgy gondolom, sokat tudunk majd együtt kockáztatni, kísérletezni.

– Máshogy készül most a közös koncertekre?

– Talán annyiban máshogy, hogy mindenféle „marketing” terveim támadtak. De azért ezekről inkább Hollerung Gáborral beszélgetnék először, ha nem haragszik.

– Akkor hadd kérdezzem a közelgő közös koncertünk műsoráról! Ön állította össze?

– Igen. A saját fagottversenyem már egy 2006-ban megírt darabom. (Bianca Schusternek írtam, aki azóta már a bécsi Volksoper zenésze). Szívesen viszem a budapesti közönség elég. A másik darab, Mozart “Linzi” szimfóniája. Mozart fantasztikus zeneszerző, és elég nehéz a zenéjét egy bizonyos szint fölött eljátszani. Arra gondoltam, ez a darab, egy könnyebb Mozart-szimfónia, talán jó kiindulópont lehet a zenekarral tervezett, hosszú távú közös munkához szükséges egymásra hangolódáshoz.

És ekkor váratlanul – kis kitérővel – visszakanyarodunk a „No risk, no fun” témakörhöz. Egy rövidebb kiselőadásba csöppenek Mozartról, a bécsi klasszikusokról – akik közé Mancusi inkább Schubertet sorolná Beethoven helyett. A Maestro igazán szenvedélyesen beszél! Úgy véli, az 1991-ben kapott Mozart Medallion, amit a leghitelesebb Mozart interpretálásért ítélt neki a Bécsi Mozart Szövetség, nagymértékben annak köszönhető, hogy fiúkórista korában végigénekelte a létező összes Mozart művet. A gyerekek abban a korban általában nem igazán szeretik Mozartot; túl egyszerűnek érzik, nem érinti még meg őket a valódi mélysége. De neki nem volt választása. Így, amikor már karmesterként közvetítette Mozart zenéjét, sokkal „beljebb” volt, mint általában a karmesterek. És egyébként meg azért szeretnek az emberek Mozartot játszani meg hallgatni, mert Mozart kifejezetten kockázatkerülő. Első hallásra szinte populáris zene az övé. Aztán persze egy jó nagy, kevesek által megléphető lépéssel el lehet jutni zenéjének igazi mélységeibe, de addigra már réges-rég tele a koncertterem. (Olyan ez, mint az olasz nyelv. Alapszinten hú de könnyű, de aztán továbblépni belőle….! – teszi hozzá.) És persze itt van Haydn, aki meg a „Kockáztass!” felfogás igazán jeles képviselője. Ő ugyanis nem adja könnyen az első „megérintést”. Nem csalja be populáris asszociációkkal közönségét. Rá csak az igazán értők kíváncsiak. Úgyhogy nagyot kockáztat, de aztán nagyon is nyerhet, hiszen „igazi közönséget” kaphat. Mozartot idézve: „Bárcsak egyszer olyan jó zenét tudnék írni, mint Haydn!”. Mancusi szent meggyőződése, hogy Haydn nélkül Mozart nem is létezne.

Az igazi közönség persze ritka. Jómagam is már 20 éve vezetem az általam alapított Schönbrunn Orchestrát, akikkel alapvetően „turista koncerteket” adunk. „Bécsi zenét” játszunk. A közönségünk alapvetően turistákból áll. Egy 150-300 fős közönségben maximum két-három zeneértő emberre lehet bukkanni. De azt mindenki érzi, hogy jól játszunk-e. Mert ha nem, ha csak linkelnénk, akkor frusztráció látszana a zenészek arcán. Tehát egy-egy ilyen, turistáknak szóló koncertre is alaposan fel kell készülnünk. De a nem túl kockázatos Mozart-zene – no és a közönségigények miatt – sok Mozartot játszunk. Most, hogy ennyit beszélünk Mozartról, az jutott eszembe, hogy őt tulajdonképpen régebb óta ismerem, mint a feleségemet.

Időközben olyan ragyogó napsütés támadt, hogy már hunyorogni sem tudok, úgyhogy eljött a pillanat arra, hogy megkérjem, varázsoljon egy kis árnyékot a fejünk fölé. És ha már feláll, egy tál barackos pitével tér vissza, amiről kiderül, ő maga sütötte. A saját, kerti barackjukból. Hmmm… Igazán finom! Sajnos a darazsak között is gyorsan híre megy a fenséges elemózsiának, úgyhogy a következő óránkat sűrű „Madonna mia!”-zások kírésik… Két falat és hessegetés között megkérem, meséljen egy kicsit a családjáról is.

– A feleségével is a zene hozta össze?

– Nem, egy házibuliban ismerkedtünk meg. Bár ő is zenél, énekel a Wiener Singvereinben, foglalkozását tekintve fül-orr-gégész szakorvos. 2018 májusában ünnepeljük a 25 éves házassági évfordulónkat.

– 25 éve házasok? Pedig ön még csak 51 éves. Igazán gratulálok! És a családja többi tagjával mi a helyzet?

– A húgom gyerekeknek tanít zenét általános iskolában. A lányom pedig lehetne zenész, valószínűleg kiváló korrepetitor válna belőle, mert remekül zongorázik, és nagyon tud figyelni a zenésztársaira. De nem akar zenélésből élni. Színházi rendezői babérokra vágyik. Ettől függetlenül azért 12 évesen írt egy gyerekopera librettót, amihez aztán én szereztem zenét, majd be is mutattuk a darabot.

Itt egy kicsit elkalandozunk a gyereknevelés rejtelmeibe. Bár sokat nem tudok hozzáfűzni jelenlegi szituációjukhoz, lévén az én legnagyobbam még csak 6 és fél éves, de azért sűrűn egyetértünk sok mindenben. Igazán büszke apát ismerek meg a személyében. Még néhány képet is előkeres a telefonján felnőtt nagylányáról. A konyhából közben sült hús illata kezd kifelé lebegni. Már jóval ebédidő után vagyunk, úgy tűnik, felesége és édesanyja, akik együtt készítik az ebédet, megvárják, amíg végzünk. Még néhány rövidet azért kérdezek, hogy egy frappáns névjegyre valót is összegyűjtsek, de aztán szedelődzködöm, és már autózunk is az állomásra. Tudjuk, hogy fogunk még találkozni. Sőt, talán érdemben együtt dolgozni is, ő, mint állandó vendégkarmester, én meg, mint irodista a zenekarnál. Mert azért néhány izgalmas ötletét a BDZ-re vonatkozólag csak megsúgta menetközben.

A blogon 25 héten át megjelenő írások nyomtatott formában a BDZ saját magazinjában, a Hangoló különböző lapszámaiban olvashatók.

Ez az írás 2017 őszén jelent meg.

Guido Mancusi legutóbb 2018. április 22-én vezényelte a BDZ-t a Zeneakadémián. Azt megelőzően pedig február 23-án a Budafoki Klauzál Házban.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X