Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Tanykpayeva Aliya: „Szabad utat kapnak az elfojtott érzések”

Tanykpayeva Aliya: „Szabad utat kapnak az elfojtott érzések”

„A magánéletünket korlátok között éljük, a színpadon viszont minden jó és nehéz érzelem szabadon kiáramolhat” – állítja Tanykpayeva Aliya. Szerinte az önkifejezés szabadsága a művészek előjoga. Az elmúlt évek munkájáról, a közönség szerepéről, a klasszika és modern kapcsolatáról kérdeztük a Magyar Nemzeti Balett Étoile-ját.

A cikk eredetileg az Opera
Magazinban
jelent meg.

– Második alkalommal nyerte el az Opera Étoile-ja (Csillaga) címet. Változtat egy ilyen elismerés a munkáján?

– Nem tudnám megmondani, hogy érzek-e bármilyen átalakulást: a teendőimhez való hozzáállásomon semmiképp. Amikor először voltam a társulat Étoile-ja, úgy éreztem, hogy sokkal nagyobb felelősség rakódik rám, hogy ennek van egyfajta súlya. De ma már úgy hiszem, érettebb a személyiségem, így nem is módosítok emiatt semmin.

Én magamat adom, címmel és cím nélkül is.

– Csak négy év, azaz nem nagy idő telt el a két elismerés között, mégis egészen más jelentőséggel bírhat az életében. Mi történt ebben az időszakban?

– Amikor először lettem díjazott, fiatalabb voltam, gyakorlatilag akkor érkeztem a Magyar Nemzeti Baletthez. Azóta már rengeteg szerepen és feladaton vagyok túl, ami természetes folyamat: sokat dolgoztam, sok energiát tettem a munkámba, ezért szakmailag is rengeteget fejlődtem. Ma többet tudok nyújtani a színpadon, mint akkor, sokkal jobban megfelelek a saját elvárásaimnak. Felelősségteljes egyénnek gondolom magam, nagy igényességgel és aprólékossággal tevékenykedem, így miközben a hozzáállásom nem változott az elmúlt évek vagy évtizedek folyamán, a tapasztalataim sokasodtak. Egy tudatos embernek minden egyes éve, sőt hónapja hozzátesz a személyisége fejlődéséhez. Ebből a szempontból ma egy másik ember vagyok, mint amikor Budapestre költöztem.

– Ez azt jelenti, hogy egy-egy szerep személyiségformáló is?

– Távolabbról kezdem: a magánéletben bizonyos keretek között működünk, mert közösségben élünk és tekintettel vagyunk a körülöttünk élőkre. Megpróbálunk jónak lenni, nem adjuk ki magunkból a feszültségeket, nem terheljük a környezetünket szélsőséges érzelmekkel. A színpadon viszont szabad utat kapnak azok a rejtett vagy elfojtott érzések, amit a magánéletben vissza kell tartani.

Szabad nem normálisnak, zaklatottnak vagy éppen gyengének lenni, és sírni. Ez egy olyan előjog, ami csak a művészeknek adatik meg.

Visszatérve az eredeti kérdésre: inkább a személyiségem alakulása változtatja meg azt, amit egy-egy szerepről gondolok. Az Anyegin például végigkísérte a pályámat, táncoltam Tatjanát Zürichen kívül Bécsben és Budapesten is. Ez az orosz nő nagyon sokszínű tud lenni: zárkózott, emocionális vagy éppen hisztérikus. Az élettapasztalataim abban segítettek, hogy árnyaljam a „saját Tatjanámat”.

– A megformálásra talán hat az is, hogy milyen a közönség. Egy korábbi interjújában a moszkvai nézőket nagyon kritikusnak, a magyarokat pedig nagyon szeretettelinek írta le. Változott ez a benyomása az elmúlt években?

– A moszkvaiak jó értelemben voltak kritikusak: a nézőtéren ülők sok balettet láttak, összehasonlították azokat a Bolsojban játszott produkciókkal, nagyon jól ismerték a művészeket. A magyar közönség emocionális, eleve úgy jön be a színházba, hogy jót vár, számára ünnep, amikor elmegy az Operaházba vagy az Erkel Színházba balettet nézni. Mindig nagyon hálás, nagyra értékeli, amit adok. Az az érzésem, hogy ez nem is annyira az előadástól függ, hanem egyszerűen a magyar nép ilyen, megünnepli, amit kapott.

– A tavaly őszi Kárpát-Haza OperaTúra során a határon túli magyar közönséggel is találkozhatott. Mit tapasztalt, ott is ez a jellemző?

– Ez a turné kifejezetten felemelő volt, hiszen olyan kistelepülésekre, falvakba jutottunk el, ahol még nem is nagyon láttak balettet vagy operát. Az ő életükben különleges ünnepet jelentett a mi érkezésünk. Valamennyiünket megérintett ez az élmény. A művészet feladata éppen az, hogy a létünkhöz szükséges élelmen és a fizikai biztonságot jelentő körülmények megteremtésén túl is legyen az életünkben tartalom, hogy a léleknek is legyen tápláléka. Azt éreztem ott, hogy a közönségünk egy évre feltöltődött abból, amiben része lehetett. Mesés volt ebben közreműködni.

– Nem motiválóbb az értő közeg annál, ami kritika nélkül elfogad és szeret?

– Egyrészt igen, nyilván az értő kritika nagy szerepet játszik a professzionális fejlődésben, de a turné azt az érzést keltette bennem, hogy olyat tudok adni, ami másokat is inspirál, sőt talán még sorsfordító erejű is lehet. Nekem ma már ez sokkal többet jelent.

– Tavaly Budapesten járt Hans van Manen. Egy „sztárkoreográfussal” végzett közös munka is ennyire megrendítő, felemelő élmény?

– A Black Cake számomra újdonságot jelentett, egyrészt azért, mert még sosem táncoltam tangó cipőben, másrészt a karakter, akit meg kellett jelenítenem, nagyon távol áll az én civil énemtől. De mindezeken túl engem valójában az érdekel, hogy értelmes munka folyjon a balett teremben. Lehet új vagy régi a darab, lehet sztár vagy nem sztár a koreográfus, nekem tulajdonképpen mindegy. Az a fontos, hogy fejlődjek és csiszolódjon a tudásom. Azt viszont nagyon nem szeretem, ha feleslegesen megy az idő.

Magyar táncos ihlette a balett legendájának új koreográfiáját

– A Petite Mort milyen tapasztalattal gazdagította?

– Azt mondanám, hogy minden modern balett sokkal „mélyebben megtáncolandó”, mint a klasszikus, mert az utóbbiban ott vannak a sztenderdek: olyan egyértelműen megformált mozdulatsorok, amiket meg kell tanulni, majd meg kell valósítani. A modern ezzel szemben inkább a test uralmát tanítja, például annak is jelentősége van, hogy melyik mozdulatot milyen levegővételre, ki- vagy belégzésre kell elvégezni. A modern sokkal emocionálisabb, individuálisabb, mint a klasszikus.

– Szerethetőbb is?

– Nem! Én az egész életemet a klasszikára tettem fel, ezt tanultam, ebben nőttem fel és jobban is áll nekem. Szeretem, hogy van történelme, szeretem a vonalait, a szimbólumait. Egy klasszikus táncos meg tudja tanulni a modern „nyelvét”, de ez fordítva nem működik.

Hozzám egyértelműen a klasszika áll közel.

Puskin krími története újra az Erkel színpadán

– Akkor a márciusban futó A bahcsiszeráji szökőkút nagy kihívást és örömöt is jelentett egyben.

– Ez a szerep nagyon izgalmas, mély érzelmeket mozdított meg. Még sohasem táncoltam és ráadásul jókor talált rám, úgy érzem, az érettségemnek éppen most felelt meg. Nehéz lett volna ennél jobban időzíteni. Puskin versét olvastam, videókat néztem, próbáltam beilleszteni a nekem tetsző dolgokat az „én Zarémámba”. Hiszen Girej kán első felesége is nagyon sokféle: lehet őrült, zárkózott és gonosz, vagy csak végletesen szenvedélyes. Ahhoz pedig, hogy a saját verzióm kialakuljon, jópárszor végig kellett táncolni az egész balettet, jelmezben és sminkben. Olyan volt, mint egy nagy lélegzetvételnyi friss levegő!

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X