„A francia éneklésmód inkább való műkedvelőknek, semmint zeneértőknek”

Részletek J. J. Quantz Fuvolaiskolájának 18. fejezetéből - A franciákról - 2.rész

J. J. Quantz Fuvolaiskolájának korábbi intelmei alapján megismerhettük, hogy miért és hogyan alakította át a korabeli olasz ízlést Vivaldi és Tartini, utánajártunk, hogy mennyiben árt, vagy használ, ha újmódi olasz hegedűsök kerülnek egy zenekarba, de azt is megvizsgáltauk, hogy miért kezdje minden hangszeres francia játékmóddal a tanulmányait. Nézzük most a francia énektechnikát.

73. § Itáliában tudomásom szerint sohasem adtak elő nyilvánosan francia operákat, sem magánhangversenyen francia áriákat vagy más énekes darabokat, még kevésbé hívtak meg francia énekeseket. Ellenben Franciaországban, bár nem adtak elő nyilvánosan olasz operát, olasz áriákat, concertókat, triókat, szólókat azonban játszottak magánhangversenyen, olasz énekeseket is hoztak és alkalmaztak, amiről a Tuilleriákban adott Concert Italien előadásai és különböző újabb rendezvények tanúskodnak. A királyi kápolnában több olasz énekes is van, és XIV. Lajos a híres Pacchinit is szolgálatába fogadta. Németországban több mint hetven éve játszottak már francia és olasz operákat is, és mindkét stílusban készült másfajta zenéket már sokkal régebben előadtak nyilvános és magánhangversenyeken is. Ezekhez olasz és francia énekeseket is igénybe vettek. Miután azonban az olaszok egyre tökéletesítették stílusukat, a franciák viszont egy helyben maradtak, így Németországban húsz vagy harminc éve nem hallgatnak már sem francia operát, sem más ilyenfajta zenét, a baletteket kivéve.

Az olasz stílusú operák és hangszeres darabok mindmáig nemcsak egész Németországban, hanem Spanyolországban, Portugáliában, Angliában, Lengyelországban és Oroszországban is sikert arattak. A legtöbb európai nép, különösen pedig a németek kedvelik mindazokat a jó dolgokat, amiket a franciák alkottak: nyelvüket, írásaikat, költészetüket, etikettjüket, szokásaikat, divatjukat, a zenéjüket azonban már nem annyira szeretik, mint korábban, kivéve néhány fiatalembert, akiknek első külföldi utazása Franciaországba vezet, ahol azután talán elkezdenek egy hangszeren játszani, és úgy találják, hogy a francia zenét kényelmesebb játszani, mint az olaszt.

Ezért kezdje francia játékstílussal a tanulmányait minden hangszeres

75. § A hangszeres zenében a franciák jobban fejlődhetnének, ha mind a zeneszerzés, mind az előadásmód tekintetében más népektől vennének jó példát, vagy ha komponistáik, énekeseik és hangszereseik hajlandóak lennének más országokba látogatni, hogy ízlésükben egy elfogadható keveréket fejleszthessenek ki(…)

76. § Ha végül röviden jellemezni szeretnénk az olasz és a francia nemzeti zenét, mindegyiket a legjobb oldaláról szemlélve, és egymással szemben ízléseik különbözőségeit felmutatva, ez az összehasonlítás véleményem szerint valami ilyesfélét eredményezne:

Az olaszok a komponálásban szertelenek, magasztosak, élénkek, kifejezőek, mély értelműek, és fenségesek a gondolkodásmódjukban; a metrumban azonban némileg bizarrok, szabadok, vakmerők, merészek, mértéktelenek és olykor hanyagok, de éneklők, behízelgők, gyengédek, megindítók is, és ötletgazdagok. Inkább a hozzáértőknek írnak, mintsem a műkedvelőknek.

Baráth Emőke: „Egyetlen énektechnika létezik”

A franciák a zeneműveikben élénkek, kifejezőek, természetesek, tetszetősek, és érthetőek a közönségnek, és az olaszoknál pontosabbak is a metrumban, azonban sem nem mély értelműek, sem nem merészek. Nagyon korlátoltak, szolgalelkűek, mindig ismétlik önmagukat, gondolkodásmódjuk kicsinyes, ötleteik szárazak. Mindig újra felmelegítik elődeik gondolatait, és inkább műkedvelőknek, mint a hozzáértőknek írnak.

Az olasz éneklésmód mély értelmű és művészi, megindít, és ugyanakkor csodálatra késztet, ösztönzi a zenei értelmet, tetszetős, elragadó, kifejező, ízlésben és kifejezésben gazdag, és a hallgatót kellemesen vezeti egyik szenvedélyből a másikba. A francia éneklésmód inkább egyszerű, mint művészi, inkább beszélő, mint éneklő, a szenvedélyek kifejezésében és az énekhang használatában inkább erőltetett, mint természetes; stílusa és kifejezőkészsége szegényes, és mindig egyforma; inkább való műkedvelőknek, semmint zeneértőknek; jobban illik bordalokhoz, mint komoly áriákhoz, az érzékeket magával ragadja, a zenei értelmet azonban teljesen tétlenül hagyja.

Az olasz játékmód önkényes, szertelen, mesterkélt, homályos, gyakran vakmerő és bizarr, előadásmódja bonyolult, ami megengedi a sok díszítés hozzáadását, és megköveteli az összhangzattan megfelelő ismeretét; a hozzá nem értőkben azonban inkább csodálatot, mint tetszést vált ki. A francia játékmód szolgalelkű, mérsékelt, világos, előadása csinos és tiszta, könnyen utánozható, sem nem mély értelmű, sem nem homályos, hanem mindenkinek érthető, és kényelmes a műkedvelőknek; nem kíván túl sok összhangzattani ismeretet, mert a díszítéseket nagyobbrészt a komponisták írják elő; viszont a zeneértőknek kevés elmélkednivalót nyújt.

Egyszóval: az olasz zene önkényes, a francia pedig korlátolt, ezért, ha jó hatást akarunk elérni, az a francia zenénél inkább a kompozíción múlik, mint az előadáson, az olasz zenénél ellenben csaknem ugyanannyi, egyes daraboknál majdnem több múlik az előadáson, mint a kompozíción. Az olaszoknak tehát az éneklésmódjuk jobb a hangszeres játékmódjuknál, a franciáknak pedig a hangszerjátéka előbbre való, mint az énekléstechnikájuk.

77. § (…) A fenti leírások alapján mindenki eldöntheti a maga számára, a két ízlés közül melyik érdemli meg jogos előnyét. Bizonyos vagyok benne, hogy olvasóimat méltányosságuk megakadályozza majd abban, hogy elfogultsággal vádoljanak, hiszen én ezeket az országokat azzal a céllal utaztam be, hogy mindkét nép zenéjéből a jó dolgokat hasznomra fordítsam, így mindaz, amit a két stílusról mondtam saját szemem és fülem megtapasztalásain alapul.