Count Basie és Duke Ellington mellett a jazz nagy túlélői az 50-es, 60-as években azok a már szólókarrierrel rendelkező szvingóriások voltak, akiknek muzsikája a 30-as évek végén és a 40-es évek elején a modern jazz előfutárának számított.
A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:
Túlnyomó többségük lemezfelvételeit és/vagy koncertkörútjait Norman Granz szervezte. Lester Youngról – akit előszeretettel alkalmazott az impresszárió – egészségügyi és a túlzott alkoholfogyasztásból eredő problémái következtében mégsem mondható el, hogy a második világháborút követő években különösen sikeres lett volna, pedig még halála évében, 1959-ben is játszott.
Ugyanakkor a két legjelentősebb pálya- és vetélytársa, az italt nem kevésbé megvető, de robosztusabb fizikumú Coleman Hawkins és Ben Webster második virágkorát élhette az 50-es, 60-as években. Hawkins, akit a tenorszaxofon atyjának tekint a szakma, és a nála valamivel gazdaságosabban játszó Webster még a tenorosoknak ahhoz az iskolájához tartozott, amely saját maga alakította ki a tónusát és játékmódját ezen a hangszeren, amelyet még nem tanítottak az akkori konzervatóriumokban. Az autodidakta zenei fejlődés egyéni és azonnal felismerhető hangzást produkált.
Ezek a jazzóriások olyan megbecsülésnek örvendtek zenésztársaik, a közönség és a kritikusok körében, hogy senki sem rótta fel nekik játékmódjuk viszonylagos változatlanságát, noha az újkor néhány díszítőeleme azért náluk is fellelhető volt.
Végeredményben életük végéig azt játszották gyönyörűen, amit ők honosítottak meg.
Miután az őket követő modernista generáció még az ő zenéjükön nőtt fel, még az általuk lerakott alapokból kiindulva újított, gyakran és a fülnek kedvesen tudtak együtt játszani a két egymást követő nemzedék nagyjai.
1969-ben Hawkins főként lencselevesből és konyakból álló diétája sajnos szomorú eredményt hozott, a tenorszaxofonos meghalt. Webster, aki életének utolsó évtizedét Európában, főként Hollandiában és Dániában töltötte, négy évvel később követte társát, akit 40 évvel korábban Lester Younggal közösen próbált legyűrni azon az emlékezetes, másnap reggelig tartó erőpróbán Kansas Cityben.
A bebop megszelídülésének, szalonképessé válásának az Oscar Peterson által is idézett Dizzy Gillespie a legjobb példája. Míg Dizzy szívdobbanásának másik fele, Charlie Parker – időnkénti zseniális felvillanásai mellett – az 50-es évek első felében már folyamatosan hanyatlott, elsősorban önpusztító életmódja miatt, Gillespie tónusa egyre szebb lett, zseniálisan túltengő, zaklatott, néha szándékosan polgárpukkasztó játékmódja gazdaságosabbá, emészthetőbbé vált. Részben ugyanazt az utat járta be, mint a nagy elődje, Louis Armstrong. Gillespie a negyvenes években megújította a kisegyüttesek és a trombita hangzásvilágát, éppúgy, mint két évtizeddel korábban Armstrong, majd az 50-es évektől egészen 1993-ban bekövetkezett haláláig csiszolgatta, finomítgatta korábbi vívmányait anélkül, hogy azokon lényeges változtatást tett volna. A közönség felnőtt hozzá, ő pedig ezalatt tett néhány lépést, hogy zenéjét elérhetővé tegye.
