A Magyar Rádió 6-os stúdiója – 80 év a magyar zenekultúra szolgálatában

Magyar Rádió 6-os studió - forrás: BMC

A Gramofon hasábjain 2015-ben jelentek meg Ujházy László tanár úr írásai a Magyar Rádió akkor nyolcvanéves 6-os stúdiójáról. A következőkben e tanulmányok révén idézzük meg a stúdió történetét.

1935. május 14-én a sajtó nyilvánossága előtt mutatták be a Magyar Rádió új stúdióit a Bródy Sándor utcában, s közöttük a legjelentősebbet, a 6-os stúdiót. Az épület látszólag szerény: egyszerű téglafalak vasbeton tetővel, minden különösebb díszítés nélkül, ám ezzel együtt a magyar kultúra – és azon belül is a zenekultúra – egyik emblematikus szentélyévé vált, mely a hallgatóság létszámát tekintve immáron nyolcvan éve az ország legnagyobb hangversenyterme.

Az előzmények

A Magyar Rádiónak (korabeli elnevezésével a Magyar Telefon Hírmondó és Rádió Rt.-nek) nem a 6-os az első zenei stúdiója, pontosabban zenei felvételekre is használható létesítménye, mert az 1928 őszén elkészült Bródy Sándor utcai Rádióépület már tartalmazott egy 1200 m²-es „nagy leadó termet”, a későbbi 1-es stúdiót. Ünnepélyes megnyitóján a többi közt az Operaház zenekarának előadásában a Hunyadi László-nyitány, valamint a szerző előadásában Hubay Jenő IV. versenyművének Adagio tétele hangzott el.

Az akusztikus művészetek mostohagyermeke – a Gramofon blog hangfelvétel-esztétikai sorozata.

A nagy leadó akusztikai különlegessége – éppen a műfaji sokszínűség érdekében – a változtatható akusztika volt. A stúdió hátsó fala ugyanis márvány burkolatot kapott, mely közismerten igen hatásos hangvisszaverő, közvetlenül eléje pedig összehúzható vastag függönyt helyeztek. A függöny a márvány hangvisszaverő hatását szétnyitásának vagy összehúzásának mértéke szerint növelte, illetve csökkentette, így – az oldalfalakon és a mennyezeten alkalmazott egyéb hangelnyelő szövetek mozgatásával együtt – az akusztikai állapotok a próza és a zene igényei szerint változhattak.

Ez abban az időben nemzetközi szinten is újdonság volt, olyannyira, hogy idelátogatva még neves külföldi akusztikusok is tanulmányozták. (Gondoljunk arra,hogy sok évtized elteltével mekkora szenzációt jelentett a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermének változtatható akusztikája! Pedig ezzel a megoldással ott „csak” a különböző zenei műfajok akusztikai környezetét optimalizálják, míg a régi nagy stúdióban a zene és a próza igencsak eltérő igényei szerint kellett a paramétereket állítani.)

A másik különlegesség a stúdió karmesteri fülkéje volt, mely a korabeli leírások szerint a híres karnagynak, Sztojanovich Adriennek és Szőts Ernőnek, a Rádió akkori igazgatójának volt köszönhető. Érdekes maga a történet: Szőts Ernő hivatali szobájában egész nap hallgatta a műsort, s amikor a stúdióból éppen kórushangversenyt közvetítettek, a hangos részeknél az adás elviselhetetlenül torz volt.

Hifi-mozgalom az ötvenes években

Szőts Ernő a stúdióba lerohanva megpróbálta a művésznőt meggyőzni, hogy a fortissimók ne legyenek annyira hangosak – sikertelenül. Amikor azonban fülére helyeztette a fejhallgatót, melyből hallhatta a recsegő, torz hangokat, a művésznő azonnal megenyhült. Ez a kis epizód adta azt az ötletet, hogy a zenei stúdióban a karmester egy külön, akusztikailag szigetelt fülkében legyen, melyből egy többrétegű üvegablakon át tartja kapcsolatát az együttessel. A fülkében egy hangszóró segítségével már a kimenő műsort ellenőrzi, s olyan dinamikaszintekre tereli, melyek még nem okoznak az adásban torzulást, emellett a közvetítés belső hangzásarányait is a hallgató fülével ítéli meg és állíthatja be muzsikusaival.

A nagy leadó terem a karmesteri fülkével, 1928

Ebben az időben ugyanis még nem volt keverőasztal, az adások és felvételek többnyire egyetlen mikrofonnal készültek, melyek erősítői egy távolabbi központi helyiségben voltak elhelyezve, s a műsorok hangtechnikai szintbeállítása is ott történt. Elképzelhetjük, hogy egy zenei adásnál, távol a stúdiótól, milyen nehézkes lehetett e tevékenység, ráadásul többnyire mindenfajta zenei elkötelezettség nélkül végezték. Így a karmesteri fülke révén a dinamika beállításánál korlátozottan már a művészi szempontok is megjelenhettek. A karmesterfülke ötlete ma már megmosolyogni való, nem is tartott sokáig,

a második világháború utáni stúdiórekonstrukciók alkalmával bontották el őket, s helyébe technikai helyiség épült.

A kérdés megnyugtató megoldása ugyanis csak a zenei rendező és a hangmérnök, valamint a keverőasztal által lehetséges, ám erre akkor még évekig várni kellett. A későbbi stúdióépítések nyomán a nagy stúdió veszített zenei jelentőségéből, az átalakítások több oldalról is „kiharaptak” egykori térfogatából annyira, hogy általános zenei célokra már nem volt alkalmas, ám ezután egy jól használható és műszakilag kitűnően felszerelt hangjátékstúdióként szolgálta az irodalmi műsorokat mindaddig, amíg a korábbi „klasszikus Rádió” leépítésekor barbár és értelmetlen módon le nem szerelték. Napjainkban csupán 1-es számozása utal egykori fénykorára.