Háborúban és békében: ezt a címet viseli Joyce DiDonato, a nagyszerű amerikai lírai- koloratúr mezzoszoprán formabontó koncertje, amelyen barokk szerzők segítségével mutatja be az emberiség két arcát, a brutálisat és a humánusat. A hangverseny a zene harmóniateremtő hatalmát ünnepli.
A projekt a 2015 novemberében történt párizsi terrortámadásra reagálva született. Joyce DiDonato úgy érezte, a zene erejével kell válaszolnia a világ eseményeire, abban a reményben, hogy vigaszt találhat önmaga és a közönség számára egyaránt. A műsor Händel, Purcell és Gesualdo művei mellett tartalmaz egy-egy áriát az olasz késő reneszánsz — kora barokk korának komponistájától, Emilio de Cavalieritől, és a szintén olasz barokk szerzőtől, Leonardo Leótól, míg a kortárs muzsika az észt Arvo Pärt egyik egyházi darabjával képviselteti magát. In War & Peace címmel 2016-ban lemez is megjelent, műsorán Händel, Leo, Purcell, Jommelli és Monteverdi művei hallhatók.
– A barokk zene láthatóan különleges helyet foglal el a szívében. Vajon minek köszönhető ez?
– Szeretem a muzsika tisztaságát, az érzelmek mélységét és a díszítésnek azt a szabadságát, amit ennek a korszaknak a zenéje megkövetel az énekestől. Ez a zene minden alkalommal mély, tiszta érzelmekkel tölt el, de olyan módon, ami minden egyes előadás esetében új és friss.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
– Ha lehetősége lenne rá, hogy időutazásra induljon, melyik kort választaná operaénekesként, és melyiket magánemberként?
– Operaénekesként nagyon szívesen utaznék vissza Händel korába, abban a reményben, hogy írna nekem egy operát! Magánemberként pedig örömmel térnék vissza az 1930-as évekbe, hogy hallhassam Ella Fitzgeraldot énekelni az első nyilvános fellépésén.
– Mit gondol, a zene valóban képes harmóniát teremteni a békétlen, zavaros időszakokban?
– Tudom, hogy nemcsak képes erre, hanem valóban meg is teszi! A saját életemben is megtapasztaltam, hogy
a zene a gyász és a káosz megrázóan fájdalmas pillanatait másfajta, végtelenül békés érzésekké alakítja át.
Ugyanez számos más emberrel is megtörténik. Azt szeretném, ha társadalmunk visszatérne a művészetekhez, és ezzel lehetőséget kínálna arra, hogy a zene ereje egyesítse az embereket, és meggyógyítsa lelkük sérüléseit.
– A koncert darabjai között egyaránt találunk olyan népszerű áriákat, mint például Dido búcsúja Henry Purcell operájából, a Dido és Aeneasból, illetve olyan kevésbé ismert műveket, mint az olasz barokk szerző, Leonardo Leo operája, az Andromaca egyik részlete. Milyen szempontok alapján állította össze a programot?
– A művek többsége egyszerűen rám talált, más áriákat pedig már régóta szerettem volna elénekelni. A Leo-darabot a csodálatos csembalóművésznek és barokk zenei karmesternek, a 2015-ben elhunyt Alan Curtisnek köszönhetem, aki meghatározó szerepet játszott a művészi pályafutásomban.
– Miért vette fel a koncert műsorára a barokk darabok mellé egy modern szerző, Arvo Pärt egyik művét?
– Ez az ötlet a zenekartól származott, és aki végighallgatja a koncertet, meg fogja tapasztalni, hogy a kortárs mű tökéletesen beleillik a programba. A műsor érzelmi ívében a lehető legjobb helyet foglalja el ez a darab.
– Nem ez az első alkalom, hogy kortárs komponisták műveit énekli, miért fontos ez az ön számára?
– Csodálatos érzés ma élő zeneszerzőkkel együtt dolgozni, és új műveket a világra segíteni. Olyan műveket, amelyek a mi életünkre vonatkoznak, és amelyek talán hozzásegítenek minket ahhoz, hogy egy kicsit jobban megértsük önmagunkat.
A Joyce DiDonatót kísérő Il Pomo d’Oro neve Antonio Cesti 1666-ban született operájának címére utal. Az együttes 2012-ben alakult meg. Fő profiljuk a barokk és a klasszikus korszak operáinak és zenekari műveinek autentikus és dinamikus előadása. A zenészek jól ismert specialistái ennek a muzsikának, és a historikus előadásmód legjobbjai közé tartoznak. A zenekar vezető karmestere 2016 óta Maxim Emelyanychev.
Rendszeres vendégei Európa legnevesebb fesztiváljainak és koncerttermeinek, Joyce DiDonatóval közös, Háborúban és békében című programjukkal, amellyel nálunk is fellépnek, 2017-ben Echo Klassik díjat nyertek. Lemezfelvételeik között számos operaprodukciót találunk, így rögzítették Händel Tamerlano, illetve Partenope és Ottone című darabját, és Vinci Catone Inutica című operáját.
Gyakran dolgoznak együtt olyan kontratenorokkal, mint Max Emanuel Cencic, Franco Fagioli és Xavier Sabata, illetve Joyce DiDonato mellett a mezzoszoprán Ann Hallenberggel.
– Manapság sokan vélekednek úgy, hogy az opera műfaja mára ódivatúvá és elavulttá vált. Ön ugyanakkor mindig úgy nyilatkozik, hogy ez kimondottan modern műfaj. Milyen érvekkel tudja alátámasztani a véleményét?
– Nem tudom bebizonyítani, hogy igazam van, csak látom, tapasztalom, hogy az opera, ahogyan rám, úgy az emberekre is mélyen hat érzelmileg. Az opera érzelmi világa időtlen, és ha jól végzem a munkámat, a közönség ezt nem fogja megkérdőjelezni, egyszerűen érzik, milyen mélyreható érzelmi élményben volt részük.
