Mióta ülnek a jazzkoncerteken?

A jazz-zene jelentős része az 50-es évek közepére erősen intellektualizálódott. Erre utal Dave Brubeck egyik legsikeresebb lemezének címe is, a Jazz Goes to College. Az egyetemisták még a rock ’n’ roll-őrületet követően is jó ideig vevők maradtak a jazzre.

A jazz évszázada című kötet e-book formátumban megvásárolható a következő webáruházakban:

Kobo

Nook

DiBook

A leghíresebb jazzelőadók számára nem a klubokban és a tánclokálokban, hanem a koncerttermekben és a nemzetközi turnékon vállalt fellépések váltak elsődleges bevételi forrássá. Duke Ellington és Count Basie nagyzenekarai vagy a JATP sztárjai rendre megtöltötték New York, London, Párizs, Stockholm, Berlin és szinte bármelyik nagyváros koncerttermeit.

A jazz részben az illedelmesen helyet foglaló közönség zenéje lett. Hogy a nagy öregeknek miért volt számottevő közönségük életük végéig, azt megmagyarázhatja egy egyszerű tény. Hawkins, Webster vagy Roy Eldridge, vagy a középutas újabb zsenik, mint Peterson vagy Garner, de akár Gillespie zenéjének hallatán is mindazok, akik a rock ’n’ roll-korszak hajnalán már elmúltak 16-18 évesek, de serdülőkorukban a jazzben lázadtak, vagy valóban abban találták meg életkoruk és korszakuk adekvát zenei kifejezésmódját, kitartottak a műfaj mellett, ha közben más műfajokra is nyitottá váltak az idők folyamán. És az 50-es, 60-as években ez még számottevő keresletet jelentett.

Valóban meghalt a jazz a hatvanas években?

Később, a pop- és rockzene elterjedése idején a jazz kevésbé követhető válfajai előretörtek ugyan, de sokat veszítettek népszerűségükből, és így a kevésbé ismert idősebb zenészek és a hagyománykövető fiatalabbak is a pálya szélére kerültek. Az új nemzedéknek választania kellett a nehezen követhető free jazz és hasonló radikális kísérleti stílusok, vagy a Miles Davisnek köszönhetően nagy népszerűségnek örvendő jazz-rock fúziós stílusban rejlő lehetőségek között.

A jazzlegendák sötét oldala

Davis 1945-től haláláig, 1991-ig képes volt minden egyes divathullámot meglovagolni. Davis még betegen, az inspirációból kifogyva is hatalmas közönséget vonzott. Amikor 1981-ben, közel hat évig tartó betegség, önpusztítás és tétlenség után visszatért a pódiumra, a Lincoln Centerben meghirdetett koncertjére két óra alatt minden jegy elkelt. 1982-ben szélütést szenvedett, de azért telt stadionok és telt házak előtt turnézta végig elektromos együttesével Japánt és Európát. A hatalmas érdeklődés azonban nem feltétlenül a jazzóriás elektromos periódusát dicsérte. Davis, mint az egyik utolsó karizmatikus jazzóriás, negyven éven át a műfaj majdnem minden ágának élvonalában volt. A közönség élőben akarta hallani a huszadik század zenéjének egyik legfontosabb figuráját, még a fiatalabb generáció is, akiket elsősorban a név és a karizma vonzott, nem pedig a történelmi emlékezet.

A Davis-istállótól az utolsó veszprémi duettig