Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Schell Judit: „A verssel egyedül áll ki az ember”

Schell Judit: „A verssel egyedül áll ki az ember”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Schell Judit tolmácsolásában A dalnok búja és a Tetemre hívás című verseket ismerhetik meg a Hallgatni Aranyt! oldalra látogatók. A Thália Színház művészével arról beszélgettünk, mit jelent számára Arany, milyen nehézségei vannak a versmondásnak, és hogyan lehet a gyerekek számára is élvezetessé tenni a verseket.

Hallgasson Aranyt Schell Judit tolmácsolásában!

– Szereti Arany János verseit? Ha képzeletben listát kellene állítani, hol szerepelne rajta?

- hirdetés -

– Nincs költő-toplistám. Különböző korszakok voltak az életemben, amikor Arany valami oknál fogva előkerült, és ilyenkor mindig egy picit elmélyültem benne: ha például el kellett mondani egy balladát, hozzáolvastam még néhányat. De az Ágnes asszony mindig a kedvenceim között volt a női sors és a balladák drámaisága miatt. A Tetemre hívás is ezért volt izgalmas, mert közelebb áll a színházhoz.

Schell Judit – fotó: MMA / Éder Vera

– A versmondás mennyire nehéz műfaj?

– Bevallom őszintén, ez számomra rettegett műfaj. Én a színházban a csapatjátékot szeretem, monodrámára sem bátorodtam még fel ezidáig. A verssel egyedül áll ki az ember, nincs más kapaszkodó, csak a szöveg.

És ha egy versben téveszt valamit az ember, az nagyon fel tud tűnni a hallgatóságnak. Ha hirtelen elfelejti az ember a színpadon a szöveget, ott a szituáció és a partner segítségével tudja folytatni, a néző számára észrevehetetlen marad a baki, egy kötött ritmusú vagy rímpárú versnél ilyenfajta improvizáció lehetetlen.

Volt, hogy elvállaltam egy ilyen felkérést, de már hetekkel a fellépés előtt nem tudtam aludni. A nyilvános versmondás nekem túl sok stresszt jelent.

– Két gyermeke van. Szülőként mit tapasztalt: más ma a gyerekek viszonya a versekhez?

– A mi magyartanárunk számára fontosak a versek, és így azok szeretete a gyerekekre is átragad, az iskolában például rendszeres a versmondóverseny. Ami nehezebb, az a gyerekek figyelmének a felkeltése, de ha ezt a nekik megfelelő szinten, az őket érdeklő témákkal teszik, meg fogják szeretni a műfajt.

Tetemre hívás

A radványi sötét erdőben

Halva találták Bárczi Benőt.

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

„Ime, bizonyság Isten előtt:

Gyilkos erőszak ölte meg őt!”

Kastélyába vitette föl atyja,

Ott letevék a hűs palotán;

Ki se terítteti, meg se mosatja:

Vérben, ahogy volt, nap nap után

Hever egyszerű ravatalán.

 

Állata őrzeni négy alabárdost:

„Lélek ez ajtón se be, se ki!…”

„Hátha az anyja, szép huga már most

Jönne siratni?” – „Vissza! neki;

Jaj, ki parancsom, élve, szegi!”

 

Fojtva, teremről rejti teremre

Halk zokogását asszonyi bú. –

Maga, pecséttel, „hívja tetemre”,

Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:

Legyen a seb vérzése tanú.

 

A palotát fedi fekete posztó,

Déli verőn sem süt oda nap;

Áll a tetemnél tiszti pörosztó,

Gyertya, feszűlet, kánoni pap:

Sárga viaszfényt nyughelye kap.

 

„Jöjjenek ellenségi, ha voltak!”

Jő, kit az apja rendre nevez;

Hiába! nem indul sebe a holtnak

Állva fejénél az, vagy emez:

„Gyilkosa hát nem ez… újra nem ez.”

 

„Hát ki?…” riad fel Bárczi sötéten,

„Boszulatlan nem foly ez ösi vér;

Ide a gyilkost!… bárha pecsétem

Váddal az önnön szívemig ér:

Mindenki gyanús nekem, aki él!”

 

„Jöjjenek úgy hát ifju baráti!”

Sorra belépdel sok dalia:

Fáj nekik a hőst véribe’ látni,

S nem harc mezején elomlania.

Erre se vérzik Bárczi fia.

 

„Jöjjön az udvar! apraja, nagyja…

Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!”

Megkönyezetlen senki se hagyja,

Kedves urára szánva tekint.

Nem fakad a seb könnyre megint.

 

„Jöjjön az anyja! hajadon húga!”

Künn a leány, már messze, sikolt;

Anyja reárogy, öleli búgva:

Mindre nem érez semmit a holt:

Marad a tört vér – fekete folt.

 

„Jöjjön utolszor szép szeretője,

Titkos arája, Kund Abigél!”

Jő; – szeme villan s tapad a tőrre;

Arca szobor lett, lába gyökér.

– Sebből pirosan buzog a vér.

 

Könnye se perdűl, jajja se hallik,

Csak odakap, hol fészkel az agy:

Iszonyu az, mi oda nyilallik!…

Döbbenet által a szív ere fagy:

„Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!”

 

Kétszeri mondást – mint lebüvölten –

Hallgat el, aztán így rebegi:

„Bárczi Benőt én meg nem öltem,

Tanum az Ég, s minden seregi!

Hanem e tőrt én adtam neki.

 

„Bírta szivem’ már hű szerelemre, –

Tudhatta, közöttünk nem vala gát:

Unszola mégis szóval „igenre”,

Mert ha nem: ő kivégzi magát.

Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!”

 

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,

Szeme szokatlan lángot lövell,

Kacag és sír, s fennvillogtatja

S vércse-visongással rohan el.

Vetni kezet rá senki se mer.

 

Odakinn lefut a nyilt utca során,

Táncolni, dalolni se szégyell;

Dala víg: „Egyszer volt egy leány,

Ki csak úgy játszott a legénnyel,

Mint macska szokott az egérrel!”

(1877. október 27.)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X