Egy kortárs Bartók-értelmezés a Gramofon toplistáján

Joyce diDonato a Great Scott albumbortóján - forrás: joycedidonato.com

A zenészek elől mostanra minden akadály elhárult, így szabadon foglalkozhatnak Bartók zenéjével: így kerülhetett egy kortárs „amerikai opera” mellé a Modern Art Orchestra a műzene, a népzene, a kortárs zene és a jazz elemeit felhasználó Bartók-feldolgozása a Gramofon júliusi toplistájának második helyére.

Operáról szóló operát – Gassmann L’opera seria-jától (1769) kezdve Mozart A színigazgatóján (1786) át egészen Richard Strauss Ariadné Naxoson-jáig (1912/16) – ismerünk épp eleget. Strauss utolsó színpadi műve, a Capriccio (1942) egy világégés közepette bírt foglalkozni azzal az operaesztétikai problémával – hogy tudniillik a szöveg fontosabb- e vagy a zene –, amelyet már Mozart vetélytársa, Salieri is tárgyalt Prima la musica, poi le parole című darabjában (1786). Az operajátszás – az operáért való „élés” – témáját azonban talán mindőjüknél átfogóbb igénnyel állítja középpontba a floridai születésű Jake Heggie (*1961) legújabb színpadi sikere, a Great Scott című „amerikai opera” (2015).

A 2 CD-t tartalmazó album e világpremier-produkció hangzó dokumentuma, és csak sajnálni lehet, hogy nem képi is, mivel DVD-n nyilván még inkább érvényre juthatna mind az előadás poézise, mind pedig humora. Annál is inkább, minthogy a szövegkönyvet, Terrence McNally igényes (helyenként sitcom-humorú) librettóját a kiadványból kispórolták; az Erato honlapján azonban olvasható, ami pótlólagos segítség a darab megértéséhez.

A Great Scott címszereplője egy karrierje zenitjére jutott operasztár, bizonyos Arden Scott (Joyce DiDonato, mezzo), akinek egyszerre kell megküzdenie művészi és magánéleti válságával. Ez utóbbit gimnáziumi szerelmének (Nathan Gunn, bariton) váratlan felbukkanása idézi elő. Az előbbit viszont nemcsak a fiatalabb konkurencia (Ailyn Pérez, koloratúrszoprán) jelenti, hanem az a dilemma is, hogy

vajon énekesként kizárólag a múlt termése felé forduljunk-e (akár elfeledett műveket is fölkutatva), vagy vállalnunk kell-e korunk rizikóval terhes produktumait is.

E válaszúttal pedig épp ama képzeletbeli, romantikus belcanto opera szerzője (illetve annak szelleme) szembesíti Ardent, amelyet ő újra-fölfedezésre szán. Mindehhez jön még az (amerikai) operajátszás privát alapon történő finanszírozásának állandó gondja; ezt egy önzetlen, ám futball-elkötelezettségű férje jóakaratának is kiszolgáltatott védnöknő (Frederica von Stade) vállalja magára. A komponista Heggie persze leginkább az amerikai dallamosságot és a Rossini–Donizetti-stílusban való önfeledt lubickolást vállalta magára – igaz, mindkettőt virtuóz mesterségbeli tudással! Feldolgozások esetén a hallgatónak először a saját pozícióját kell tisztáznia. Vagy az eredeti művet veszi alapul, és annak tartalmához, szellemiségéhez méri az új változatot vagy önálló alkotásként teszi azt a mérlegre. További kérdések is adódnak: szabad-e számon kérni az eredeti darabot egy más műfajú feldolgozás esetén; illetve függetleníthető- e a létrejött változat a kiindulópontul vett, önmagában teljes szerzeménytől? Különösen, ha annak interpretációjára olyan példák akadnak, mint a szerző vagy Szvjatoszlav Richter, Fischer Annie és mások kotta-értelmezései.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

A tizenegy éve működő Modern Art Orchestra a lemez avatott kísérőszövegében egyértelmű választ ad a dilemmára: tiszteletben tartották a Bartók által gyűjtött, megharmonizált, műzenévé formált (feldolgozott) népdalcsokrot; ahhoz egyetlen hangot sem tettek hozzá, hanem a leghűségesebben igyekeztek átültetni a zongora nyelvéről a (jazz) nagyzenekar nyelvére.

Merész vállalkozás 14 percből 70 percnyi anyagot kovácsolni; ehhez biztos zenetörténeti jártasság, kulturális azonosságtudat, kreativitás és hangszeres felkészültség szükségeltetik.

Ami a MAO-nak – vendégművészek közreműködésével – a birtokában van. Fekete-Kovács Kornél zenekarvezető-trombitaművészen kívül a műhely Ávéd János és Bacsó Kristóf szaxofonosokat, Subicz Gábor trombitást is a soraiban tudhatja, akik nemcsak a harmóniák mélyrétegeit kibontó szólóikkal, hanem hangszerelőként is részesei a darabok átiratainak. Nagy nyeresége a megvalósításnak az amerikai jazz magyarországi gyökerekkel bíró művészének közreműködése: Dave Liebman szaxofonos/fuvolista Bartók és John Coltrane zenéjének híveként a free jazz felé nyit kaput szólóival. A bartóki gondolat jegyében járult hozzá a produkcióhoz fuhun nevű hangszerén Dresch Mihály, a cimbalmon Lukács Miklós, a basszustrombitát szóló- és aláfestő hangszerként megszólaltató Gőz László és a hangjával a záró számban közreműködő Harcsa Veronika.

Kötöttségek nélkül (át)értelmezhető bartóki zene szól tehát a korongról? Nem. A műzene, a népzene, a kortárs zene és a jazz elemeit szintetizáló változat a Modern Art Orchestra sajátja; Bartók zenéjének az elektronika és a hangbejátszás lehetőségeivel élő, 21. századi értelmezésű, drámai hatású lenyomata.

Cím: Heggie: Great Scott

Kiadó: Erato/Warner – Magneoton

Katalógusszám: 0190295940782

Cím: Modern Art Orchestra Plays Béla Bartók: 15 magyar parasztdal

Kiadó:BMC Records

Katalógusszám: BMC CD 265