Lukács Sándor: „Szükség van arra, hogy elmerüljünk Arany világában”

Lukács Sándor - fotó: Gálos Mihály Samu / MMA

Készült egy kisfilm Lukács Sándorral, a Vígszínház színművészével, amelyen akkora szenvedéllyel beszél Arany Jánosról, hogy egyértelműen kiderül, nem csupán felszínesen érdeklődik Arany János iránt, hanem jelentős tudással rendelkezik életét és műveit illetően.

– Honnan az indíttatás?

– Egész kicsi koromtól kezdve édesapám nagyon sok Arany-művet olvasott nekem. Talán a Rózsa és Ibolya volt az első, később következett a Toldi, majd a többi költemény. És amellett, hogy a műveket megismertette velem, Aranyról is mesélt. A középiskolai magyartanáraim, akik felkészült, nagy tudású és Arany-kedvelő pedagógusok voltak, csak mélyítették ezt az érdeklődést.

– A Rózsa és Ibolyával ismerkedő kisfiúban egészen más Arany-kép rajzolódik ki, mint egy kamaszfiúban vagy a tapasztalt, érett férfiban. Hogyan változott Önben Arany megítélése, milyen árnyalatok lettek fontosabbak az évek során?

– Úgy, ahogyan a mesék átalakulnak: nagyon lassan, az élet élményeivel színeződve. Nem feltétlenül tudatosan, de az aranyi gondolatok beépültek a személyiségembe. Míg Petőfinél azt érzem, minden versét sietve, sürgetve, két fontos esemény közt írta meg, Aranynál az az érzésem, volt ideje – legalábbis lelki ideje – a kidolgozásra, a mívességre. Mintha nála a témaválasztás nyugodtabb körülmények közt történt volna.

Hallgasson Aranyt Lukács Sándor tolmácsolásában!

– Ezt a fajta mentalitást a versmondónak érzékeltetnie kell a hallgatókkal?

– Nem, versmondásnál már a kész versből kell kiindulni, a költő által formába öntött gondolatot, érzést kell minél hitelesebben átélve tolmácsolni.

– És amikor a saját versét mondja, mennyire távolról vagy közelről nézi a verset? Ott mi az átélés mértéke?

– Ha előadóként állok a pódiumon, nem teszek különbséget, hogy saját verset vagy más költeményét mondom. Kétségtelen, hogy a saját versemet elég jól ismerem, de előadásmódban, indulatokban, a gondolatok közlésében egyáltalán nem teszek különbséget. Ugyanolyan objektíven tudok közeledni más költők verseihez, mint a magaméhoz. Talán Kálnoky László vagy Lator László mondta, még költői indulásom elején, hogy

akkor igazán jó egy vers, ha a megírás után eltelik egy kis idő, és akkor újra elővéve az az ember érzése, hogy valaki más művét olvassa, ha rácsodálkozik arra, amit írt, ha a szubjektív dolgok nem homályosítanak vagy erősítenek fel egy-egy árnyalatot.

– Költőtársként mit lehet tanulni Aranytól a mesterségről?

– Legelsősorban a költővé válás folyamatát: példaértékű, ahogy hatalmas szorgalommal, kitartóan, autodidakta módon képezte magát. Nagyon nagy dolog, hogy Szalontáról indulva, a fáma szerint a hamuba rajzolgatva az első betűket, valaki ilyen utat járjon be, és Vergiliuson, Horatiuson, Dantén át eljusson a mesteri Shakespeare-fordításokig. Ma már nem is értjük, mit jelent az, hogy abban a korban ezekhez a művekhez egyáltalán hozzájuthatott.

Császár Angela és Lukács Sándor a stúdióban – fotó: Gálos Mihály Samu / MMA

– A vers helye, érdeme hogyan változott az elmúlt évtizedekben a közönség körében?

– A rendszerváltás előtt a Vers mindenkinek főműsoridőben, az esti híradó előtt került adásba, ami azt is eredményezte, hogy a nem kifejezetten irodalom- vagy verskedvelők is elcsípték azt a négy-öt percet, és bevarázsolódhattak az előadó, a vers vagy a költő világába. Emellett volt az Alföldi Jenő szerkesztette A hónap verse, amit szintén egy kiemelt időpontban sugároztak. Örömmel fedeztem fel, hogy egyfajta folytonosságként az M5 csatornán esténként ismét verseket sugároznak.

A magam részéről nem tapasztaltam, hogy elveszett volna az érdeklődés. A 80-as évek óta van önálló estem, és bár nincs annyi meghívás, ennek inkább anyagi okát érzem, mint azt, hogy a versek iránti igény és szeretet bármely korosztályban csökkent volna. Nem igaz az, hogy csak a felszínes produkciókra van igény, mert a közönség ezeken az esteken mindig heterogén, és érezhetően ki vannak éhezve arra, hogy komoly mondanivalót halljanak, hogy mély, tartalmas élményben részesüljenek a versek által.

Ezért is örültem rendkívül ennek a kezdeményezésnek, mert kedvet csinál, ismeretanyagot ad át, egyáltalán: Arany Jánoshoz közelebb viszi az olvasókat.

Ebben a felgyorsult világban, amikor őrületes mennyiségű információ vágja, szaggatja, pofon csapja az embert, és mindez ráadásul elképesztő sebességgel történik, szükség van arra, hogy nyugodtan, elmélyülten hallgassunk verset, hogy elmerüljünk Arany világában, hogy élvezzük a nyelvet, átmossuk magunkon a gondolatokat. Ez gészen más testi és lelki hozzáállást kíván. Remélem, hogy ebben a mai információdömpingben az itt megtalálható versek és levelek mind-mind kis szigeteket jelentenek fiataloknak és idősebbeknek egyaránt.

Él-e még az Isten?

Él-e még az Isten… magyarok Istene?
Vagy haragra gerjedt népének ellene,
És elhagyta végkép,
Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda
Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba
Régi kedves népét?

Él-e még az Isten – az az Isten él-e,
Ki e dús Kánaán országba vezérle
Mint Izráelt hajdan,
Hozván őseinket füstnek fellegében,
Égre felpirosló tűz-oszlop képében,
Véres viadalban?

Él-e még az Isten, – az erős, hatalmas,
Aki elleninken adott diadalmat
Száz-meg-száz csatákon?
Aki ujjainkat kardhoz egyengette,
Nevünket dicsővé, félelmessé tette
Széles e világon?

Él-e még az Isten, ki erős karjával
Megtartott, megőrzött ezer éven által
Egész mostanáig?
Ki annyi veszély közt nem hagyá elveszni,
Töröknek, tatárnak martalékul esni
Árpád unokáit?

Él még, él az Isten… magyarok Istene!
Elfordítva sincsen még e népről szeme,
S az még, aki régen:
Harcra hát, magyar nép! Isten a vezéred:
Diadalmat szerez a te hulló véred
Minden ellenségen.

(1848)