Molnár Levente: „Valóra vált a szerepálmom”

Molnár Levente fotó: Zsolyomi Norbert

Londontól Tokióig világszerte aratott már sikereket nagy operaszínpadokon – ezúttal a Magyar Állami Operaház őszi turnéjának keretében készül visszatérni New Yorkba. Addig is hazai élményeiből töltekezik Molnár Levente, a világhírű bariton.

– Az Opera New York-i vendégjátékán ismét a tavaly bemutatott Bánk bán címszerepében áll a közönség elé. Hosszabb szünet után hogyan lehet visszabújni egy ilyen nehéz, összetett figura bőrébe?

– Olyan mély nyomot hagyott bennem ez az operai alak, hogy érzelmileg biztosan nagyon hamar vissza fog találni a szívemhez. Pontosan ugyanez igaz a rendezésre is: Vidnyánszky Attila kiváló rendező, így számomra az egész előadás tele volt lehetőséggel – most ezt kell felfrissíteni. A feladat leginkább az, hogy technikailag, hangilag sikerüljön ismét „torokba venni”, és jól elénekelni a szólamot.

Molnár Levente – fotó: Zólyomi Norbert

– Ön visszatérő vendég New Yorkban. Az, hogy ezúttal a Bánk bánt adják elő, jelent különbséget korábbi fellépéseihez képest?

– Valójában lélekben kell erősnek lenni, mert amikor ezt az operát énekli az ember, akkor nemcsak keze-lába, hanem a szíve is jobban remeg. Bánk bán jelenléte olyan erős ebben a rendezésben, hogy bírni kell idegekkel, és az előadónak a mindig feszült, nehéz terhet cipelő karakterben is jól kell tudnia éreznie magát. Ennek a figurának hihetetlen tartása, gerince kell, hogy legyen, éppen ezért magyar érzelem nélkül ezt a szerepet lehetetlen jól elénekelni. Frazeálhat valaki szépen, de nem lesz kellően mély az előadás, ha nincs benne hazaszeretet. Ez teszi ezt az operát speciálissá.

A New York-i nézők egy részének bizonyára mindez csak egy érdekes történet lesz, de úgy érzem, ebben a formában a darab minden magyarságtudat nélkül is szép sikert fog aratni. Sokszor énekeltem már ott, többek között a Metropolitanben is, ismerem a közönséget, tudom, mennyire szeretik a klasszikus előadásokat, az olyan típusú zenét és megnyilvánulásokat, mint amilyenre mi készülünk. Azt azonban csak a magyar nézők fogják érezni, milyen komoly a darab súlya, milyen nehéz Bánk bán helyzete. Szerintem azért sem terjedt el a világon ez a zeneileg kiváló, minden szempontból gyönyörű mű, mert a magyar fájdalom az, ami megkoronázza, és a magyar operák királyává teszi Erkel Ferenc alkotását.

– Önnek hosszú ideje szerepálma volt Bánk bán. Már akkor a főhős megformálásáról ábrándozott, amikor Biberachként debütált az Erkel Színházban 2005-ben, vagy ennél mélyebben lappangó, kimondatlanul érlelődő vágy volt ez

– Amikor Biberach szerepében debütáltam, el lett vetve a mag – méghozzá egyszerre kettő: az egyik a Bánk bán iránti nagy szerelem, a másik pedig a gonosz bariton szerepek iránti rajongás. Bár az erkeli mű már felvételről is rabul ejtett, az, hogy legendás énekesekkel dolgozhattam benne, örökre a kedvenc operámmá tette. A rejtett óhaj, hogy egyszer bariton verzióban elénekeljem, létezett, de valóban nagyon mélyen.

Az tehát, hogy megkerestek ezzel a feladattal, az elmúlt tíz év legjobban eső felkérése volt számomra. Boldog vagyok, hogy ezt megérhettem.

– Idén rátalált Önre egy „gonosz bariton”, Az álarcosbál Renatója, akinek sorsa meglepően sok hasonlóságot mutat Bánk bánéval. Miben látja a legfőbb párhuzamokat és különbségeket?

– Fabio Ceresa rendezése szerintem nagyon megszerettette Renatót a közönséggel. Bár egy gyilkosságot nem lehet megbocsátani, a nézők elfogadták a király kegyeltjének, egykori legjobb barátjának indulatait, hiszen olyan kegyetlenül becsapták. Renato igen szerethető figura egészen a második felvonás végéig: könnyedre, játékosra vett karakter, és az egyik, ha nem a legfontosabb pillére az operának. Ahogy Bánk nélkül sincs Bánk bán, úgy Renato nélkül sem létezhet Az álarcosbál: mindketten ikonikus hősök, a történet középpontjai. A párhuzamokon túl azonban Renato egy becsületbeli ügy miatt teszi, amit tesz, Magyarország nádorának pedig ezen felül egy egész nemzet sorsa nyomja a vállát. Ennyivel erősebb, karakteresebb megformálást kíván Bánk bán szerepe, hiszen nyomatékosítani kell, hogy egyetlen rossz döntése egy teljes nép sorsát pecsételheti meg.

– A világ egyéb más operaszínpadai közül hová tér vissza fellépni a nyár folyamán?

– Olyan fázisban vagyok, hogy a külföldi szerepléseimet igyekszem visszafogni, mert kicsi gyerekem van, és nagyon sokat utaztam az elmúlt tizenöt évben. Most itthon vállaltam sok munkát, Magyarországra és Székelyföldre koncentráltam a terveimet. Ott leszek a Margitszigeten a Carmina Buranában is, és ami számomra a legkedvesebb hagyomány, három éve mesterkurzust szervezek Erdélyben remek tanárokkal, így fejlesztve az ottani diákokat.

Egy nagy csíkszeredai koncertre készülünk: e köré tornyozom egyéb augusztusi teendőimet.

Csíkszeredában idén szerveztem jótékonysági koncerteket is, és felléptem a székely és a magyar fociválogatott összecsapásán, ahol Böjte Csaba Szent Ferenc Alapítványának, árva gyermekeknek gyűjtöttünk igen szép összeget. Úgy énekeltem a magyar és a székely himnuszt illetve egyéb nótákat, hogy a bátyám kísért hegedűn. Ilyen fantasztikus élmények érnek itt: sokan gratulálnak, elismerik a munkásságomat. Imádok itthon lenni! A közeljövőben vár rám München, New York, London, sőt Kína is, és Székelyföldről mindig új erővel feltöltődve indulok újra útnak.

– Fiatal operaénekesként, mégis komoly tapasztalattal a háta mögött milyen füllel hallgatja a következő nemzedéket?

– Mivel korban közel állunk egymáshoz, jobban megértjük egymást, közvetlenebb a viszony. Könnyedén el tudom magyarázni, hogyan kerüljék el a hibákat, amelyeket én elkövettem a szakmában. Dolgozom például egy roppant tehetséges baritonistával, Fazakas Tamással, aki a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató középdöntőjéig jutott. Tizenhét évesen olyan adottságai vannak, hogy azt mondhatom: ilyen énekes nagyon ritkán születik. Csodálatos, hogy élvezem a bizalmát, fölnéz rám, tanul tőlem, igényli, hogy foglalkozzak vele.

A cikk eredetileg az Opera Magazinban jelent meg.

Ezt nagyon szívesen teszem, pontosan emlékszem ugyanis, hogy nekem mi hiányzott, és arra is, hogy mennyi jót kaptam a pályám kezdetén. Pászthy Júlia évekig ingyen adott énekórákat, segített a hangképzésben. Ezt soha nem fogom elfelejteni, az ő hatására is igyekszem, ahol csak tudok, segíteni a tehetségeknek. Olyan értékes fiatalokról van szó, hogy kár lenne ezt az óriási kincset parlagon hagyni. Jólesik, hogy úgy érzem: picit jobb kezekben vannak ezek az ifjak általam, mint nélkülem.