Amennyiben egy zenész komolyabban érdeklődni kezd a régebbi korok előadói stílusai, és főként azok hangzásvilága iránt, az egyik legalapvetőbb kérdéssel kapcsolatban már a kezdetekkor komoly döntésre kényszerül: szert kell tennie egy olyan hangszerre, ami valamilyen módon kapcsolatban áll a játszani kívánt zenetörténeti korszakkal, hogy segítségével valamiféle támpontot nyerjen a kor hangzásképének elképzeléséhez.
Ha már régizenélésre szánjuk el magunkat, természetesen a legkézenfekvőbb az lenne, ha ehhez rendelkezhetnénk a zenéknek megfelelő eredeti hangszerekkel. Ez azonban, ahogyan már korábban említettem, a legtöbb hangszertípus esetében, több okból is szinte elérhetetlen cél.
Billentyűsöknél a legritkább esetben maradtak fenn a hangszer eredeti mozgó alkatrészei (ugrók, pengetők, tompítók), s azt a néhány hangszert, melyeken ezek megtalálhatók, többnyire múzeumok vitrinjeiben őrzik és vizsgálják, hiszen amúgy is annyira törékenyek és érzékenyek az időjárás változásaira, hogy koncerteken nagy veszélynek tennék ki őket.
A fúvósoknál a hangszer játékos szájával kapcsolatba kerülő részei a nedves környezet miatt többnyire szintén gyorsan elhasználódnak, így a hangszer hangzása, karaktere szempontjából olyan meghatározó alkatrészek, mint a fafúvosok esetén a nádak, vagy a furulyánál a lábium sokszor hiányoznak a hangszerről éppen úgy, mint a rézfúvósok esetén a fúvókák.
Mindezek ellenére a fenti hangszerek esetén a múzeumok kollekciója többnyire elegendően részletgazdag ahhoz, hogy a fennmaradt eredeti példányok és alkatrészek alapos vizsgálata alapján kirajzolódhasson egy kellőképpenárnyalt kép a különböző korszakok, országok, illetve tájegységek hangzásideáljával kapcsolatban. Ennek alapján elvileg „hiteles” kópiák készítésére is lehetőség nyílik. Mivel azonban a fából készült hangszerek alapanyaga „élő anyag”, azok „hiteles”másolata sohasem egy konkrét hangszer mérnöki precizitású lemásolását jelenti (hiszen ez nem lenne lehetséges), hanem egy régió, vagy még ideálisabb esetben egy konkrét készítő több fennmaradt hangszere alapján feltérképezett stílusjegyek utánzása által megértett és reprodukált hangszerek előállítását. Egy ilyen módon készített hangszerpark értő használatával aztán valóban közelebb kerülhetünk a korszak hangzásvilágának, esztétikájának megértéséhez különösen, ha a különböző hangszertípusok karakterének a maiaktól különböző közös vonásait is fel tudjuk fedezni a velük való kísérletezés során.
Billentyűsök és fúvósok esetében tehát manapság teljesen indokolt és elfogadott a kópiakészítés illetve a kópiahangszerek használata az egyes készítők illetve a piac igényeinek megfelelő kisebb-nagyobb kompromisszumok alkalmazásával. Itt is ajánlatos azonban tájékozódni, az adott készítő mit ért kópia alatt és miféle változtatásokra hajlandó a piacképesség érdekében. Az ilyesfajta csúsztatásokon alapuló, félrevezető értelmű kompromisszumok a legkönnyebben a furulyák illetve a ma „barokk trombitaként” elhíresült hangszerek esetében érhetők tetten. Ez utóbbiról egy korábbi cikkemben már részletesebben is olvashattak. Mivel a 20. századig nem volt a zenében sem egységes hangolási rendszer, sem megállapodott egységes hangmagasság a hangolásokhoz, minden régióban más méretek alapján készítették a fúvós hangszereket is, így ezek alaphangja sem volt egységes.
A standard 440Hz-es A hang, majd később az ebből származtatott 415Hz-es „barokk” hangolás bevezetése után ezért a furulyakészítők kénytelenek voltak minden eredeti modellt áttervezni, néha alapjaiban átalakítani, hogy megfeleljenek ezeknek az újkori trendeknek. Hasonló okokra vezethető vissza az „intonáció megkönnyítését szolgáló” alsó duplalyukak bevezetése majd minden furulyatípus esetén. Az eredeti hangszereken ilyesmi csak nagyon-nagyon ritka esetben és csak bizonyos földrajzi helyeken volt megtalálható. Ilyen értelemben tehát ezeket a hangszereket nem is lehetne a szó szoros értelemben véve kópiáknak nevezni, bár a híresebb hangszergyárak ilyen név alatt hirdetik őket. Újabban azonban néhány készítő már hajlandó eredeti méretű és szimpla lyukas furulyák készítésére is éppúgy, mint ahogyan léteznek valódi natúrtrombita kópiák is, melyek a múzeumi példányok mintájára készülnek és nélkülözik a modern korban, az elfeledett autentikus játéktechnika hiányában kifejlesztett és azóta elterjedt „korrekciós lyukakat”, melyek minden historikus alapot nélkülöznek.
Vonósoknak egy „korhű” hangszerre szert tenni talán még ennél is bonyolultabb. Már egy mintának alkalmas eredeti példányra is nagyon nehéz rábukkanni.
Ahogyan már erről többször is szó esett, szinte minden híres régi hangszer áldozatul esett a romantika kora nagy átalakítási hullámának, mikor is a barokk és klasszikus vonóshangszereket szétszedték, átalakították, „modernizálták”.
Minél híresebb volt egy régi készítő, annál kevésbé valószínű, hogy akár egy hangszere is érintetlenül túlélhette ezt a korszakot. Annak esélye pedig, hogy egy készítőtől több hegedű is korhű állapotában rendelkezésünkre álljon, elenyészően csekély. Sok csellónak pedig nem csak a falvastagságát csökkentették, hanem a méretüket is, mivel eredendően régebben ezekből is több méretű készült, sok közülük lényegesen nagyobb a maiaknál. Ennek ellenére egy jó minőségű, korhűnek nevezhető hegedű elkészítésének manapság mégsem a mintának alkalmas fennmaradt hangszerek, vagy a kópia elkészítéséhez szükséges mesterségbeli tudás hiánya a legnagyobb akadálya.
Sokszor inkább a hangszerkészítők gondolatvilágában a szakmájukról és azon belül saját előmenetelükről, fejlődésükről kialakított elképzelés, és persze néha az üzleti szempontok tartják őket távol a historikus kópiák készítésétől. Egyes hangszerépítők hatalmas mesterségbeli tudással tűpontos és hangzásukban is tökéletes másolatokat képesek készíteni nagy értékű, több száz éves hangszerekről olyan hangszerjátékosok számára, akiknek egy eredetire nem telik, de a zenészek körében is uralkodó sznobság hatására a szükségesnél jóval többet adnak a látszatra. Egy ilyen kópia, bár az évszázadok minden külső nyomát is magán viselheti (kopások, karcolások, kosz) a tehetséges másoló keze által „utángyártva”, a korhűség szempontjai szerint számunkra, régizenészeknek mégsem igazán értékes, mivel a hangszer mai, modernizált állapotáról készült „látleletként” lehet csak értelmezni, aminek a hangszer eredeti formájához, hangjához már nem sok köze van.
Mivel azonban egy ilyen hegedű iránt a piacon elég nagy a kereslet, jókezű mesterek hajlandóak ilyen kópiák elkészítésére, egyfajta mesterfokú szakmai gyakorlatként, közben azonban titokban, karrierjük végső céljaként szinte mindannyian egy saját tervezésű, egyéni modell kifejlesztéséről álmodoznak. A hangszerkészítők szempontjából ez a becsvágy természetesen nagyon is érthető, bár klasszikus zenészként nem igazán tudom értelmezni, mi lenne az a kihívás, amelynek mostanság, egy az elektronikus hangszerek térhódítása kapcsán az akusztikus hangszerek hangzásával szemben egyre ködösebb elvárásokkal rendelkező korban, tervezett újításaikkal, változtatásaikkal meg szeretnének felelni. A helyzet egy kissé paradox: miközben szeretnének valami rájuk jellemzőt, egyénit alkotni, munkáikat szinte mindenki a régi nagy mesterekével hasonlítgatja össze (sokan ráadásul automatikusan az utóbbiakat tartják eleve jobbnak, sokszor minden alap nélkül) és azokhoz méri annak ellenére, hogy a régi hangszerek nem is a mai kor esztétikai, hangi elvárásainak épültek. Éppen ezért mára
már többszörösen át is alakították őket, miközben mégis mindenki a régi készítők hangszerekben „felismerhető” nagy egyéniségéről beszél.
Nem is csoda, ha az a képzet él sok mai hangszerkészítőben, hogy ha csak régebbi korok hangszereit másolja, nem lesz igazán „eredeti”, vagy „kreatív”, s a kópiakészítést csak tanulási fázisnak tekintik. Míg azonban korábban egy készítő saját kora hangigényéhez készítette hangszereit, s így konkrét hangi elvárásoknak kellett megfelelnie, ma szinte kizárólag csak régebbi zenéket játszunk, melyek eredeti hangzás-kívánalmairól legtöbbször az előadóknak sincs fogalmuk, így az ehhez tartozó hangszerek kvalitásait sem tudják igazán megítélni.
A korhűség igényével épített, régizenélésre alkalmas hangszerek esetében a kérdés egy fokkal még bonyolultabb. Hegedűkészítők sokszor visszautasítják egy pontos kópia elkészítését, mondván, hogy a régiek sem másoltak, ők is „mind egyéniségek voltak”, így őket másolni alantasabb dolog a szemükben, mert egy ilyen munka által szerintük „megtagadják” saját karakterüket, késztetéseiket. Ez természetesen jogos érvnek tűnhet, bár egyesek csak azért nem vállalnak ilyesmit, nehogy kiderüljön, nem rendelkeznek elegendő információval egy kópia elkészítéséhez, és nem tudnak, vagy nem szeretnének a szükséges kutatásra időt és pénzt „vesztegetni”.
Nekünk régizenészeknek viszont mindenképpen egy olyan hangszerkészítő egyéniségre lenne szükségünk, aki behatóan tanulmányozta az akkor készítők munkáit és a kor zenei stílusait, hangigényét, és az ezekből levont következtetések alapján olyan hangszereket tud készíteni, amik az akkori modellekkel is versenyképesek lennének hangban, karakterben, méretezésben, formában egyaránt. Nem sokra megyünk egy modern hangigények alapján épült, „barokkosított”, „egyedi építésű”, s ezért korhűnek mondott modell hangjával, ha az nem is hasonlít a régi korok hangideáljához, amiről azért jó néhány régi hangszer alapján lehet elképzelésünk. Mint ahogyan az sem lehet egymagában érv autentikusságra törekedve, régizenei előadás esetében egy artikulációs, vagy értelmezésbeli megoldásra, hogy az nekünk és a mai fülünknek tetszik.
A korhűség igényéből kiindulva tehát, el kellene fogadnunk egy korabeli készítő ma is létező és rekonstruálható modelljének hangi és esztétikai tulajdonságait és ezt kéne elképzeléseink, elgondolásaink alapjává tenni mindenféle mai igénynek megfelelő korrekció nélkül. Azaz reprodukálhatnánk azokat a hangszereket, melyek elődeik gondolatvilágában testet öltöttek az akkori idők kívánalmai szerint, hogy ezekkel mi, régizenészek is jobb közelítéssel próbálhassuk meg visszaadni a mai közönségnek a régebbi korok hangzásvilágát.
Használjuk a fejünket, de csak miután megpróbáltunk azonosulni a múlt
zenészének gondolkodásmódjával… – /Frans Brüggen/