Frankl Péter: „Imádok fiatalokkal koncertezni”

forrás: Kaposfest

Frankl Péterrel, aki még Végh Sándorral is játszhatta Beethoven Esz-dúr trióját, valamint életében először Brahms A-dúr zongoranégyesét a Kaposfest augusztus 16-i koncertje előtt beszélgettünk.

Délelőtt Debussy Egy faun délutánjának Ravel négykezes-átiratát adták elő Fejérvári Zoltánnal, este pedig a Pisztrángötöst játszotta az Apollon Musagéte Kvartettel. A koncerten a mellettem ülővel a ráadás előtt össze is súgtunk, hogy valami elképesztő, ami a színpadon történik. Az a szeretet, pedagógiai érzék, precizitás, ami személyiségét meghatározza, gyermekien önfeledt játékában is megmutatkozik.

– Milyen volt a délelőtti koncert?

– Az első darab kilenc perc, Debussytől a L’après-midi. Külön kértem, hogy Fejérvári Zolival játszhassak. Ez egy gyönyörű darab. Persze más zongorán, mint az eredeti hangszerelésben, de az ember megpróbál hangulatokat és színeket teremteni. Már az első próba is varázslatos volt, élveztük a közös munkát, szabadok tudtunk maradni mind a ketten. Ez a rövid együttjáték majdnem ugyanolyan érzés volt, mint amikor három évvel ezelőtt először játszottam Várdai Pistivel a Beethoven-szonátákat a Zeneakadémián. Eljött Londonba próbálni, és az első pillanattól olyan érzésem volt, mintha mindig is együtt játszottunk volna.

forrás: Kaposfest

Annyira szerettük azt az előadást, hogy bele is egyeztünk, hogy minden javítás nélkül lemezre kerüljön, de valamilyen jogi probléma miatt végül ez még nem történt meg. Úgy tudom, hogy most a Zeneakadémia megállapodott a Hungarotonnal, így jövőre megjelenhet a felvétel. Felkértek ugyanakkor, hogy még egyszer játsszuk el ezt a műsort a Müpában is. Nagyon nagy öröm, hogy egy ekkora koncertteremben ez megvalósulhat.

– Több interjúban is kitért arra, hogy a fiatal művészek talán túlságosan is a technikára figyelnek.

– Manapság már minden olyan közel áll a hibátlanhoz, nem csak a zongora-, de a többi hangszerjáték is, nem beszélve a zenekarok magas nívójáról. Azt hiszem, hogy éppen ez a tökéletességre való törekvés a másik oldalon elvesz bizonyos dolgokat. Nagyon fontos, hogy a fiatal művészek jó tradíciókat kövessenek, és elengedhetetlen, hogy ne csak a saját hangszerüknek éljenek, hanem érdeklődjenek más műfajok, és előadók munkája iránt.

fotó: Kaposfest

– Visszatérve Debussyhez, mi a története ennek a darabnak?

– A zeneszerző kevesebb mint tíz perc alatt annyiféle hangulat- és színváltozást jelenít meg a kottában, hogy szerintem ez a darab az egyik legnagyobb csodája a zeneirodalomnak. Az átiratok esetében nyilván nem lehet mindent pontosan visszaadni, de a zongoristák nagyon sokat köszönhetnek az olyan szerzőknek, mint például Ravel, aki az Egy Faun Délutánjából is csodálatos négykezes átiratot készített.

– Ön is a nemzetközi versenyekkel került a köztudatba, ahogy most Fejérvári Zoltán. Mit gondol a versenyekről a későbbi karrier szempontjából?

– Manapság sokkal több verseny van, és jelentkezőből sincs hiány. A veszélyes az, hogy ha az embernek nem sikerül, akkor elmegy egy másikra, és nyilván azokat a darabokat játssza el minden alkalommal, amiket a legjobban tud. Egy verseny szerencse kérdése is. Egy-egy nagy sikerű szereplés után jön a koncertáradat, és sokszor megint ugyanazokat a darabokat kell eljátszani. Egy fiatal művész ilyenkor nehezen tud nemet mondani. Murray Perahia az 1972-es leedsi verseny után rengeteg felkérést kapott, de nem mindegyiket vállalta el, mondván, még nem áll készen. Hosszú távon neki lett igaza.

forrás: Kaposfest

Másrészről, sok olyan megmérettetés is van, ahol a nyertesnek nincs sok lehetősége a koncertezésre. Mostanában gyakran vagyok zsűritag, nyomon követhettem a budapesti Liszt-versenyt is, amit egy japán zongorista úgyszólván egyhangúlag nyert meg. Még Magyarországon sem igen látom a nevét, pedig megérdemelné. Érdekes módon a második és harmadik díjas, egy német és egy orosz zongorista, ugyan nem sokkal, de mégis több felkérést kaptak. Októberben az utrechti Liszt-verseny zsűrizésében is részt vettem. Ebben az esetben pedig azt látom, hogy nem csak az első, de a második és harmadik díjas is nagy mennyiségű koncerteket kap. Ez szervezés kérdése.

Bolyki György: „Egy hiba csak egyszer fér bele”

Létezik egy brosúra, ami szemlézi a versenyeket, több tucat van évente csak Olaszországban, de még a legnagyobb presztízsű versenyek: a Csajkovszkij-, a Van Cliburn, a brüsszeli Erzsébet királynő, vagy a Chopin-verseny nyertesei közül is igen sok első díjas elvész. Áprilisban kerül sor Budapesten a Weiner Leó nevével fémjelzett megmérettetésre, amire nagyon büszke vagyok, hogy meghívtak. A zsűriben ketten leszünk zongoristák Vásáry Tamással, Pauk György és Kovács Béla mellett. Négyen együtt több mint 300 évesek vagyunk! (Nevet.)

– Van különbség a magyar és a külföldi diákok között?

– Bartók a magyaroknak inkább anyanyelve, persze sok külföldi tud Bartókot játszani. Azért az mégis segít, a népdalfeldolgozásoknál különösen, hogyha ugyanazt az akcentust beszéljük. Korábban sokáig zárva voltak a határok, aminek következtében kevés külföldi művészt hallhattunk Magyarországon, de abban szerencsénk volt, hogy a legnagyobb szovjet művészek, Richter, Gilelsz, Rosztropovics, Ojsztrah sokszor látogattak Budapestre, sőt, mivel a legtehetségesebb hazai zenészek sem hagyhatták el az országot, így az ő művészetüket is nap mint nap élvezhettük. Manapság megnyíltak az utak, a fiatalok bármikor utazhatnak. Így sincs könnyű dolga egy zenésznek, de legalább nincsenek helyhez kötve. Az olyan művészek és együttesek, mint például a Fesztiválzenekar, Baráti Kristóf, Várdai István, Várjon Dénes, vagy éppen Fejérvári Zoltán komoly és megkerülhetetlen szereplői a nemzetközi zenei életnek, ez nagyon fontos és felelősségteljes érdem.

fotó: Kaposfest

– Nemrég befejezte a tanítást Egyesült Államokban. Hova teszi át a székhelyét?

– Amikor elkezdtem tanítani a Yale Egyetemen harminc évvel ezelőtt azért nem neveztek ki állandó tanárnak, mert nem ott éltem. Egy évben hatszor jártam át Londonból, aszerint, hogy a koncertjeim időpontjai hogyan alakultak. Valamivel többet, mint három hónapot töltöttem ott, de sosem adtam fel az angliai otthonomat. Nagyon szerettem a Yale-i campust, ugyan a zenei tagozat nagyságban nem veszi fel a versenyt a Juilliarddal, a Curtisszel, az Indianával, vagy az Eastmannal, de mégis világhírű és különlegesen intim. A kint töltött évek alatt egyetlen magyar hallgatóm volt, Hlavacsek Tihamér, aki Solti-ösztöndíjjal került oda, és egy erdélyi lány, Bartal Zsuzsi, aki tavaly itt Kaposváron fellépett. Fontosnak tartanám, hogy még több itthoni fiatal megismerje ezt a képzést, hiszen jelenleg abban a szerencsés helyzetben van a tanszak, hogy egy nagyobb adomány révén ingyenesen zajlik mindenki számára a zenei oktatás.

– Milyennek látja a Kaposfest helyzetét nemzetközi viszonylatban?

– Ez egy nagyon rangos esemény, amire sok nemzetközi sztárt igyekeznek meghívni, és örömömre szolgál, hogy az idén ebben segíthettem is. Randall Scarlatával pár nappal ezelőtt közösen adtuk elő a Dichterliebét. Először Marlboróban találkoztunk, majd több amerikai koncerten zenéltünk együtt. Boldog vagyok, hogy Várdai Istvánnak sikerült őt megnyernie. A hasonló fesztiválok közül a Yellow Barnt emelném ki. Nagyon régen egyszer játszottam Franck Kvintettjét, és be kell vallanom, nem sikerült a legjobban. Azt gondoltam, hogy ez a darab nem nekem való. Mostanában, amikor láttam, hogy Menahem Pressler 94 évesen először próbálkozik meg vele, újra elgondolkodtam. A Yellow Barnon előkerült a mű.

fotó: Kaposfest

Két hétig próbálhattuk, olyan művészek társaságában, mint Nicholas Mann, a Juilliard Kvartett nemrégiben elhunyt első hegedűsének fia, és három nagyszerű fiatal muzsikus. Nagyon jól sikerült az előadás. Mindegyik fesztivál más. A Kaposfesten nincs annyi próbalehetőség, mint a Yellow Barnon, de ha szerencsénk van, akkor olyan zenészekkel kerülünk össze, akikkel ugyanazt a zenei nyelvet beszéljük.

– És most következik az esti koncert.

– Ez történelmi dolog, mert Devich Benedeknek, aki a Pisztrángötösben nagybőgőzni fog, már a nagyapjával is játszottam, Devich Sándorral, aki a Bartók Vonósnégyes második hegedűse volt hosszú ideig. A papájával is játszottam, aki klarinétos az Operaház zenekarába. Most pedig itt az unoka. Három generáció! Imádok fiatalokkal játszani! Most mennem kell próbálni.