Így járult hozzá Liszt Ferenc Raffaello népszerűsítéséhez

Raffaello Sanzio: Mária eljegyzése (részlet), 1504, Pinacoteca di Brera, Milánó © 2018 Pinacoteca di Brera

Már javában az esküvői szezon közepén járunk, a Galleria Vittorio Emanuele II passzázsban a turisták tömegében fehér ruhában tipegő menyasszonyok tűnnek fel, nyomukban az elcsigázott vőlegénnyel és az izzadó fotóssal.

Az egyik leghíresebb milánói jegyespár, Alessandro Manzoni XIX. századi regényéből ismert Renzo és Lucia, akik ugyan nagyon szerették egymást, a pap azonban csak több száz oldal elteltével adta rájuk áldását. A város másik híres párját, Máriát és Józsefet Raffaello Sanzio ecsetje és Liszt Ferenc zenéje tette halhatatlanná.

Raffaello Sanzio: Mária eljegyzése, 1504, Pinacoteca di Brera, Milánó © 2018 Pinacoteca di Brera

A festmény előterében nagy szakállú rabbi gyengéden tartja a jegyespár kezét, miközben a vőlegény a vörös ruhás menyasszony ujjára készül felhúzni az aranygyűrűt. Két oldalt nők és férfiak csoportja, nemek szerint szétválasztva. Az eljegyzés a szabadban, tágas téren zajlik, háttérben Tempietto-szerű épülettel és szelíd dombokkal.

A Brera-képtárban őrzött Raffaello-alkotás (1504) mintája mesterének, Pietro Perugino közel egy időben készült festménye lehetett. A két munka a művészettörténeti tankönyvek visszatérő képpárja, élőben először csak 2016-ban csodálhatta meg őket egymás mellett a közönség. A milánói múzeumban még két XVI. századi festmény, Vittore Carpaccio és Bernardino Luini munkája örökíti meg Mária-ciklus részeként a jelenetet.

A felfogásukban eltérő alkotások visszatérő elemei a József kezében virágzó vessző és a botokat tördelő, mérgelődő férfiak. Honnan erednek ezek a motívumok és miben áll ikonográfiai jelentőségük?

Jusepe de Ribera: József virágzó vesszővel, 1630 körül, Brooklyn Museum, New York © Brooklyn Museum

Zakariás főpapnak Jakab protoevangéliuma (9, 3-7) és Pszeudo-Máté evangéliuma (8,1-4) szerint azzal a nőtlen férfival kellett kiházasítania a tizennégy éves zsidó lányt, akinek botjából galamb röppen ki, vagy amelyiken égi jel jelenik meg.  A fehér madár valóban megjelenik több festményen is, azonban a virágra nincs utalás az apokrif iratokban, csak jóval később, a XIII. századi Legenda Aurea gyűjteményben jelenik meg először. A vesszőből kisarjadó virágnak, mint égi jelnek természetesen van hagyománya a kanonikus keresztény és zsidó irodalomban. Ott van például Ézsaiás próféta jövendölése (11, 1) vagy az óriás, Kristóf, akinek földbe szúrt rúdjából egy éjszaka alatt nőtt ki datolyapálma.

A legközelebbi párhuzam azonban a levita Áron története (Bamidbar,17,16-24), akinek papi kiváltsága a lázadó törzsek között azáltal igazolódott, hogy a frigyláda elé helyezett tizenkét fadarab közül egyedül az övéből sarjadt mandulavirág. József ágából Raffaello festményén leander nyílik, amit olaszul mindmáig mazza di San Giuseppének, József vesszejének neveznek. A kivirágzott bot később a nevelőapa attribútumává vált, gondoljunk például Guercino vagy Jusepe de Ribera műveire.

Áron botja kivirágzik, Speculum humanae salvationis, Köln, 1450 körül, Museum Meermanno Westreenianum, Hága – Wikipédia

Liszt Ferenc pedig azáltal járult hozzá az urbinói mester festményének népszerűsítéséhez, hogy a Zarándokévek II. elnevezésű sorozat első zongoradarabja a festmény címét kapta. A zeneszerző 1837-ben, a Grand Tour keretében látogatott el a milánói képtárba Marie d’Agoult grófnéval.

Míg utastársa a naplójában egyhangúnak, száraznak írja le a művet, addig Liszt valószínűleg más véleménnyel lehetett a képről. Legalábbis zenéje erről tanúskodik.