Papageno Radio
Címlap László Zita: „Ez lett az utam és járom - versről versre”

László Zita: „Ez lett az utam és járom – versről versre”

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

László Zita, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának színművésze számára a versek különleges fontossággal bírnak: több pódium-, illetve versszínházi előadást készített már, amelyeknek nem csupán előadója, de dramaturgja is.

Hallgasson Aranyt László Zita tolmácsolásában!

– A Marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián végeztél, ahol az egyik tanárod Illyés Kinga volt, aki legendás, nem csupán az erdélyi magyar versmondás szempontjából meghatározó jelentőségű előadóművész és pedagógus volt. Hogyan tanított, milyen útravalót adott neked a versek kapcsán?

– Annyira nehéz erre válaszolni. Számomra ő olyan fajta benső ügyet, személyes és elhivatottsági kapcsolódást jelentett, amelyről beszélni vagy írni nem is nagyon tudok. Bölcs és hiteles személyiség volt. Már kamaszkoromban lenyűgözött A kis herceggel és Szilágyi Domokos Kényszerleszállásával, melyeket napi szinten hallgattam az ő előadásában. Évekkel később, amikor legelőször találkoztam vele ezek alapján a hangjáról ismertem fel. Különleges kapcsolat szövődött közöttünk. Engem művészi és emberi létezésével tanított és folyamatosan tanít.

Ritka, hogy valakinek megadatik egy Mester, nekem volt… Illyés Kinga. Nem szerettem erről beszélni, nem is nagyon tudtam. De már kell. Mert ideje megköszönnöm neki, hogy Tanítványa lehettem, hogy örökséget hagyott rám, ami elkötelez és bátorít.

Igaz, most már nem érzem azt, hogy a versmondáshoz különleges bátorság kell, de ez nem volt mindig így. A főiskola után hosszú időnek, 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egyáltalán gondolni merjek a versmondásra. De élt bennem egy hang, az Illyés Kingáé… egy tanítás, mely arról szól, hogy hinni kell a Szóban, amit persze tudtam magamtól is, de a megerősítésre szükségem volt. Végül ez lett az utam és járom – versről versre.

– Mi történt akkor, 15 évvel a diploma után? Volt egy konkrét esemény, amitől áttört a gát?

– Tulajdonképpen igen. Egy sorsdöntő találkozás a nagybányai Szmutku Róbert atyával, amelyből előadásra való felkérés és szoros barátság is született. De inkább egyszerűen csak akkor lettem kész. És kellőképpen bátor. Addig mintha csak készültem volna. A vers különleges falat egy színházi előadáshoz képest. A színpadon ott a partner, segítjük egymást, energiát adunk és kapunk. A pódiumon egyedül állunk, csak saját magunkból és az adott anyagból táplálkozhatunk. Ha nem vagy bizalmi kapcsolatban a verssel, a szavak ellenállnak. A verset meg kell hódítani, rokonságba kell kerülni vele. És akkor ez még mindig csak a kezdet…

– A pódiumműsorok közönsége más, mint színházi előadások közönsége?

– Alapvetően nem, mert az energia jön-megy, és ha jól küldöd, jól jön vissza. Talán az affinitásuk más. Ugyanakkor mégis van egy nagy különbség: a színpadon a szerepet nem választod, hanem kapod; egy versszínházi előadás pedig belső indíttatásra készül. Így a mondanivalója is személyesebb, és a hangulat is intimebb. Egy idő után a közönség megismer, és tudják, mit várhatnak tőled. Kialakul a saját közönséged. A személyesség akkor is megtapasztalható, amikor az előadásnak már vége és ha jól csináltad az öltözőajtó előtt sorjáznak a nézők, a katartikus élmény nyomait hozva magukban zsebkendőt gyűrve nevetnek, sírnak és elmondják a köszönő szavakat. Ilyenkor az is megtapasztalható, hogy micsoda ereje, mekkora tisztító hatalma van a versnek!

– A mikrofon előtt, a stúdióban viszont nem látod a közönséget. Ebben az esetben milyen energiákat mozgósítasz?

– Az ember első sorban hozza a saját művészi habitusát. Ehhez adódik a szándék, hogy az adott időkeretben a hozzá intézett kérelmekre megfelelően válaszoljon. Létrejön ebből egy jó értelemben vett feszültség, amely segíti a munkát; de akár negatív feszültség is kialakulhat, mely gátolhatja a teljesítményt. Ezeket az energiákat kell tudni helyesen terelni.

A Hallgatni Aranyt! volt az első találkozásom profi stúdiómunkával. „Mit nekem, ti zordon Kárpátok!…” – indultam neki az útnak. (Nevet.) Amikor egy rendező és egy hangmérnök ül veled szemben, akkor nagyon odafigyelsz arra, hogy megfelelj a kérelmeknek. Első tapasztalat alapján ezt mondhatom: ami fontos – hogy tudni kell jól válaszolni. Ebből a munkából megtanultam, hogyan kell verset másképp mondani, mint egy pódium-előadáson.

– Arany János mennyire meghatározó a te verselőadói pályádon? 

– Eddig nagyon erőteljesen főképp a 20. századi magyar költők alkotásai szólítottak meg, több pódiumműsoromat is ezekből szerkesztettem. De Arany valahogy mindig szembejött velem. A főiskolán többek között Vojtina ars poeticáján tanultam művészi beszédet, gondolkodtam már előadói esten Arany-balladákra és hegedűszonátákra, tavaly, épp az ünnepi év alkalmából elmondtam az Ágnes asszonyt, most meg itt van a Hallgatni Aranyt!… Arany Jánossal, úgy tűnik, nem lehet nem találkozni.

Rendkívül megtisztelő, hogy a Hallgatni Aranyt! programnak részese lehettem. Ez egy jó ügy. Jó ügyet szolgálni pedig mindig nagy öröm.

László Zita – fotó: MMA / Éder Vera

– A varró leányok című verset hallhatjuk tőled. Mi ennek a nehézsége?

– Bár rövid vers, és alig kellett ismételni a felvételkor, de valóban nem könnyű, mert több szereplő szemszögét kell érzékeltetni, és a ki nem mondott eseményeket is sejtetni kell, hogy a hallgató megértse, mi történt.

– Kik azok a költők, akik számodra fontosak, akiknek a műveiből pódiumműsorokat készítettél?

– Nem számoltam össze, de körülbelül húszra tehető azon előadások száma, amelyeket egyénileg vagy Hencz Józseffel közösen vagy akár a teljes családdal együtt készítettem. Van köztük versszínházi előadás, ilyen a Hószakadás a szívre című Nagy László- vagy a Bújócska, avagy egy csésze kávé című Majtényi Erik-est; van köztük dramatikus kantáta, a Kiáltó Szó, amelyet Kós Károly születésének 130. évfordulóján mutattunk be; van számos alkalmi előadás vagy pódiumműsor, emlékműsorok – például az aradi vértanúk előtt tisztelegve, adventre, édesanyák napjára – , de készült már „vidám nyáresti társas-játék” szerelem témára, amely sanzonokra, üdítő vagy éppen humoros írásokra épült. Nagyon kevés kivétellel az előadásokhoz Hencz maga szerzi a zenét, számomra mindenik alkotása egyszerűen lenyűgöző, nem csoda tehát, hogy az általa zenében újrafogalmazott versekkel gond nélkül azonosulok.

– Hogyan készül el egy műsor?

– Az otthon, a hely, ahol a család egyébként mindennapi életét éli egyszerre munkahelyszínné változik át. Énekszó, zongora, fuvola, versek- a fiam, Márk ebbe nőtt bele, végül belesimult az előadásainkba, úgy 9-10 évesen velünk együtt már fellépett ő is. Előbb furulyán játszott, majd jött a gitár és a fuvola, mivel fuvola szakon tanul.

– Milyen versszínházi terveid vannak?

– Vannak tervek, vannak nagy álmok. Ha a sors kegyes lesz hozzám és alkalmat ad újólag tolmácsolni – bármilyen fórumon! – Nagy László verseit, azzal beteljesedik leghőbb álmom.  De említenék két tervet, melyekhez keressük a külső segítséget. Hencz József két bemutatásra váró művéről van szó. Egyik egy Petőfi-kollázs, kantáta narrátorra és vegyeskarra, a másik Dsida öt versére írt oratórium narrátorral, vegyes- és gyerekkarral, zenekarral. Címe Hazád ez a föld. A mű a Nemzeti Kulturális Alapnál nyert pályázatot.

Farkas Wellmann Endre kutatómunkája során rátalált egy remekbe szabott Toldi-fordításra, amely Gelu Păteanu, a Törökországi levelek és az Iszony román nyelvű fordítójának munkája. Gelu Păteanu, magyar becenevén Gyalu, évtizedekig, kereken harminc évig dolgozott a Toldi román változatán, műve kéziratban maradt fenn és a Magyar Pen Club gondozásában idén, 2018-ban gyönyörű kétnyelvű kiadványként látott napvilágot. Álmom, hogy a szatmári román és magyar olvasókhoz ezt eljuttassam, azon vagyok, hogy megvalósuljon egy kétnyelvű könyvbemutató, amely Arany János Toldiját a román olvasóközönséghez is közel hozza.

Legújabb tervem, és ez tényleg nagyon friss varázslat, Gyalu szerelmi költészetéből: Levelek a Fekete Madonnához című versciklust pódiumra vagy éppen színpadra vinni. Ezek csodálatos, Énekek éneke tisztaságát idéző verskristályok, többnyire szonettek, melyek magyar nyelven íródtak egy született román költőóriás, Gelu Păteanu szívéből és tollából kiszakadva.

A varró leányok

ELSŐ
Lyányok, lyányok: lakodalom,
Oh, be sok szép népe vagyon!
Sok fehér ing: bő az ujja,
Libeg-lobog, ha szél fujja.

MÁSODIK
Sem hegedű, se cimbalom,
Beh szomorú lakodalom!
Mintha orruk vére folyna –
Dehogy lennék menyasszonya!

HARMADIK
Jaj, ki vágyna menyasszonynak,
Akit harangszóval hoznak!
Gyászos ének búg előtte:
Sírva mennek esketőre.

NEGYEDIK
Nem menyasszony, – vőlegény volt:
Hat legény hoz zöld koporsót,
Apja, anyja sír előtte,
Keserves a menyegzője.

ÖTÖDIK
Apját, anyját jól ismerem,
Megmondanám, de nem merem,
Mert a szívünk megdöbbenne…
Egyikünké megrepedne.

ELSŐ
Lyányok, lyányok, vegyetek fel
Fehér ruhát s jőjetek el
Ma csak halott-látni,… holnap
Kivinni zöld koporsómat.

(1847)

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

X
X