Lezsnyeva és Fagioli a Gramofon toplistájának első helyén

Julia Lezsnyeva - forrás: haendelhaus.de

A nemrég Magyarországon is koncertező Julia Lezsnyeva és Franco Fagioli a Gramofon augusztusi toplistájának első helyét elfoglaló lemezt készítettek, míg jazz kategóriában Stacey Kent lemeze került a dobogó legfelső fokára.

Még alig tértünk magunkhoz elképedéssel vegyes elragadtatásunkból, amelyet Julia Lezsnyeva és Franco Fagioli március végi zeneakadémiai hangversenye váltott ki belőlünk, máris itt van egy CD tőlük. Műsora egy ponton azonos is a budapesti fellépésükével (Nisi Dominus RV 608, Fagioli fenomenális szólójával). És ha Lezsnyeva rajongói az említett koncerten kedvencük hangjának elnehezülését, élessé válását konstatálták is nem kevés csalódottsággal, úgy e kiadvány záró számában, a Nulla in mundo pax sincera (RV 630) motettában ugyanők föllélegezhetnek. Merthogy az orosz szoprán sztár éppen ama fölényes virtuozitással eregeti az Alleluia tétel koloratúráit, mint amely rácáfol Tartini méltatlankodó intésére; nevezetesen, hogy „a torok nem összetévesztendő a hegedű nyakával”…

Ha van ugyanis barokk zene, mely sui generis önti hangokba a bel canto éneklés eszményét – az emberi hang instrumentumként való uralását –, akkor Vivaldi vokális muzsikája pontosan ezt teszi. „Hogy Vivaldi operái megmaradnak-e a színpadon századunkban és azon túl, azt erősen kétlem” – írta a zeneszerzőről szóló 1993-as monográfiájában H. C. Robbins Landon. „Ugyanakkor hiszem, hogy egyházi zenéjét hamarosan egyenrangúnak fogjuk tartani, ha nem sok szempontból különbnek is tekinteni hangszeres muzsikájánál, amelyet pedig mindig is és joggal becsültünk nagyra.” Nem véletlen, hogy a lemez címéül szolgáló Gloria RV 589 is elhangzott – Alfredo Casella kutatásai nyomán és vezényletével – azon az 1939 szeptemberi sienai fesztiválon, amely eldurrantotta a startlövést a modernkori Vivaldi-reneszánszhoz.

Ami pedig a lemez kontratenor sztárját, az argentin Fagiolit illeti: hangjának dús színe, meleg vibratója – úgy is mondhatnánk: androgín jellege – megvalósítja a bel canto ideáljának másik fontos ismérvét. Azt tudniillik, hogy az emberi hang egyes regisztereinek – ahogy a hangszerek fekvéseinek is – sajátos színük, karakterük van. Ezeket pedig nem elfedni, hanem kidolgozni kell. És persze egymással törésmentesen, kiegyenlítetten összekapcsolni. Azt hiszem, Fagioli művészete számomra még a Lezsnyeváénál is értékesebb. A Diego Fasolis vezette együttesek pedig ragyogó színvonalon teszik teljessé a felvétel élményét.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

Szép karriert mondhat magáénak az amerikai jazzdíva, aki 2007 óta többször is fellépett Magyarországon, lemezei pedig mind eljutottak hozzánk. Legújabb albumán is hozza azt a tőle elvárható magas színvonalat, amit már megszokhattunk, de ennek a korongnak az a különlegessége – amire a cím is utal – hogy először készített felvételeket nagy létszámú zenekarral. Megszokott kvintettje, valamint 33 vonósból és további 16 hangszeresből álló szimfonikus zenekar kíséri. Mint a szép emlékű bakelitlemezeken, itt is tizenkét számot hallhatunk, amelyek nagy része új szerzemény; ebből ötöt férje, Jim Tomlinson írt, aki tenorszaxofonon és fuvolán is állandó partnere, hangszerelő és producer, karmester és hangmérnök is egy személyben. (A reprezentatív kísérőfüzet ezek közül három szerzemény szövegét is hozza. Igazán veretes költemények, ami nem csoda, mert olyan kiemelkedő írók működtek közre, mint Kazuo Ishiguro és Cliff Goldmacher, mindketten régi munkatársak a csapatban.) Az ismertebb szerzők közül két számmal Antonio Carlos Jobim szerepel, egyet pedig Serge Gainsbourg jegyzett. És persze további francia, sőt portugál dalok is akadnak, hiszen Stacey ezekben a nyelvekben is otthon van.

Közérthető és mindenki által „fogyasztható”, mégis eleganciát sugárzó zene.

Stacey Kent középfekvésű, kellemes hangja, kristálytiszta intonációja, könnyed, játékos előadásmódja ezúttal is leveszi lábáról a hallgatót. Frazírozása egyedi, ritmusérzéke kifogástalan, remekül artikulál és a személyiség varázsa is a helyén van. Természetessége magával ragadó, személyisége kedves, derűs, úgy énekel, mintha mosolyogna.

Az egész produkció egy kicsit emlékeztet Astrud Gilberto és Stan Getz közös felvételeire, ami persze nem baj. Kár, hogy Tomlinson Getzre emlékeztető játéka alig-alig hangzik fel. Talán a műsorválasztás is hozzájárul a déjá vu érzéshez, hiszen kivétel nélkül lassú számokat hallunk. Érdekes összevetni pl. a Tomlinson-Ishiguro szerzőpáros The Changing Lights című számának zenekari kísérettel megszólaló mostani változatát az évekkel korábbi, hasonló című albumon hallható, kisegyüttessel rögzített verzióval. Mindkettőnek vannak érdemei, mégis ha választani kéne, én feltétlenül az új feldolgozásra szavaznék.

Cím: Vivaldi: Gloria

Kiadó: Decca – Universal

Katalógusszám:    483 3874

 

Cím: Stacey Kent: I Know I Dream – The Orchestral Sessions

Kiadó: Sony Music

Katalógusszám: 88985462882