A világsztárrá válás kegyelmi pillanatai

Baráth Emőke és Philippe Jaroussky - fotó: Nagy Attila, Müpa

Elérkezett az új szezon, amit az egyszeri klasszikuszene-rajongó már nagyon vár. Mert fesztiválszezon ide, szabadtéri koncertek oda, az igazi hangverseny élményét a nagy és kiváló akusztikájú termek adják meg.

És nagyon ritka, hogy az egyszeri klasszikuszene-rajongó úgy megadhatja ennek a módját, mint most. Mert a kontratenorok legjelesebbje látogatott el ismét a Müpába, méghozzá nem is egyedül, hanem magával hozta Baráth Emőkét is. Baráth Emőkét különösen jó látni-hallani, mert vélhetően pont olyan események előtt áll, amiket Philippe Jaroussky már átélt: ez pedig nem más, mint a világsztárrá válás kegyelmi pillanatai.

A zenekar ezúttal is Jaroussky hű kísérője, a kifogástalan Ensemble Artaserse volt, akik korhű hangszereken szólaltatták meg Händel darabjait.

Szeretem a barokk zenét, Händelt is. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az e korszakban írt operák (tisztelet a nem nagyon létező kivételnek) meglehetősen túlírtak. Mitológiai hősök és nagyszabású történetek a színpadon, díszítések és túlzások a zenében. Maguk a szereplők pedig egyszerűen megbolondulnak, hogy mindent kétszer mondanak, kétszer mondanak…

Pedig sokszor háromszor is mondják.

De én szeretem a nagyszabású történeteket, hovatovább a nagyszabású formákat is nagyon szeretem, mert ezek adják meg a zenés színház műfaji súlyát. Különben miért énekelnének, bónusznak a prózai szöveg mellé, a néző szimpla örömére? Nyilván lennie kell valami más oknak is. Ez pedig csak az lehet, hogy a muzsika többleteszközével olyan mélységekben és olyan absztrakt módon fogalmazhatnak meg a szerzők és az énekesek általános érvényű dolgokat, amelyekre a prózai színház képtelen. Elvileg. (Kívánt rész zene- és színháztudományi alapon tetszés szerint árnyalható.) Ez persze egyértelműen van így Mozartnál, Wagnernél, Bartóknál stb.

Baráth Emőke és Philippe Jaroussky – fotó: Nagy Attila, Müpa

A barokk operánál azonban más a helyzet. Azért is fontos ezt megállapítani, mert ezen a koncerten ugyan nem egy teljes opera koncertszerű változatát láttuk, hanem részleteket, melyeket zenekari közjátékok (nyitányok, concerto grosso-részletek) szakítottak meg, egyértelmű volt valamiféle dramaturgiai felfűzés. Szerelmesek összejönnek, boldogok, majd jönnek a konfliktusok, szakítások, mély sebek, majd újra kezdődik az egész, ahogy az életben is.

Baráth Emőke és Philippe Jaroussky – fotó: Nagy Attila, Müpa

Händelnél (és a barokk  más operaszerzőinél is) azonban a hangsúly mindig az egyes emberen, szereplőn van, vagy talán inkább személyes érzelmi vívódásaikon. Tulajdonképpen nem is dráma, hanem líra. Ahogy legtöbbször nem is mélyül, árnyalódik a megfogalmazott dilemma és a megfogalmazó személyiség, és nem is tart az adott zárt számban a megoldás felé, mint pl. Mozart esetében. Ellenben éteri tisztaságú, szinte öncélú szépséggé nemesedik.

Philippe Jaroussky: „Nem vagyok kétnemű, és nem operáltak meg”

A koncert elején még lelkesen olvasgattam a szöveget, hogy legalább tudjam, hogy ki merre tart és hogyan, de igen rövid idő alatt elfáradtam a terjengős megfogalmazások tengerében. Azon kaptam magam, hogy becsukom a szemem, és az egyes hangokra, azok finom párbeszédére, meg a saját harmóniámra figyelek. Ebből mindig kizökkentett, amikor újfent valami mitologikusan bonyolult megfogalmazás kellős közepébe kerültem, és a tekintetem ismét a feliratokra szegeződött.

Baráth Emőke és Philippe Jaroussky – fotó: Nagy Attila, Müpa

Mert közben rájöttem, nem is érdekel, hogy ilyen előadókkal és ilyen zenével milyen is a  kontextus. És valószínű, hogy  ugyanezt mondhatnám el akkor is, ha rendes operai környezetben látnám valamelyik teljes Händel-operát. Akkor is az éteri szépség és tisztaság lenne az igazi élmény.

Sokkal inkább hunynám újra be a szemem és figyelnék (az erkölcsi rend helyett) a saját harmóniámra belül, és a csillagos égre fölöttem.