Pēteris Vasks, Andris Dzenītis és Erkki-Sven Tüür, Friedrich Wilhelm Murnau és Karol Beffa, a Magyar Nemzeti Balett és a Recirquel, Ólafur Arnalds és Bernstein, Szentpáli Roland, Vajda János és Binder Károly — no meg a Gyöngyösi Leventét éneklő The King’s Singers. Közös nevező? Ez mind kortárs művészet, amelynek ott a helye CAFe Budapest műsorán.
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A világfalu egyik szegletében, Óbudán összefutottam egy New York-i zeneszerzővel. Bemutató előtt álló kamaraoperájáról társalogtunk, melynek főszereplőjét történelmi magyar személyiségről mintázta. A darab sokféle korszakot idéző zenéjéről beszélve egyszer csak visszakérdezett, hogy engem zenekritikusként mi foglalkoztat leginkább. Azt feleltem, hogy a kortárs zene. Számára nem volt meglepő, hogy valaki kritikusként jelen idejű dolgok iránt érdeklődik. Azon viszont már elcsodálkozott, hogy nem specializálódtam rokon stílusú alkotókra. Ha azon az óbudai estén lett volna lehetőségünk átlapozni az éppen előttünk álló CAFe Budapest műsorfüzetét, a jogosnak tűnő kérdésre, hogy mire is fókuszálok én, azt felelhettem volna, hogy nagyjából arra, amire ez a fesztivál.
A CAFe Budapest ugyanis nem az idealizált jövő, hanem az eklektikus jelen iránt érez elköteleződést. Utóbbi legfontosabb tulajdonsága pedig éppen az, hogy kiismerhetetlenül és zavarba ejtőn sokszínű.
A Budafoki Dohnányi Zenekar például beszédes, sokértelmű paradoxonban fogalmazta meg a jelen zenéjének egyik markáns vonulatát, s ennek nyomán egy két évvel ezelőtti koncertje a Kortárs romantikusok címet kapta. A közönség vette a lapot, úgyhogy az együttes az idei fesztiválra ugyanezzel a címmel izgalmas, balettet és jazz-ihletésű kompozíciót is felvonultató programmal készül.
A balti országok kortárs zenéjének utóbbi évtizedekben tapasztalt előretörése és a világszerte megnövekedett érdeklődés olyan szerzők iránt, mint Arvo Pärt, Pēteris Vasks vagy Lepo Sumera, talán azzal is magyarázható, hogy a 20. századi modernitás markáns romantikaellenessége a közönség jelentékeny részében éppen a romantika korának egyik alapérzését, az elvágyódást ébresztette fel.
És úgy tűnik, hogy a mai balti zene mintha nem is arra vállalkozna, hogy „tükröt mutasson” a valóságnak, hanem arra, hogy alternatívát kínáljon vele szemben.
A lett Pēteris Vasks csellóra és vonószenekarra írt második concertójának alcíme, Klātbūtne (Jelenlét) látszólag ellentmond mindennek, ám maga a mű már pusztán tágas dimenzióival is egy, a hétköznapi tapasztalástól merőben eltérő jelenlétre invitál. Ez a valóban megindító kompozíció is szerepel a tizenkét éve alapított kiváló kamarazenekar, a Sinfonietta Rīga koncertjének műsorán, melyen a lett és az észt kortárs zene több nemzedéke is képviselteti magát. És akiket vonz a balti zene mágikus légköre, azok az izlandi „mágus”, Ólafur Arnalds világához is könnyen utat találnak. A több hangszeren is kiválóan muzsikáló komponista a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben lép fel.
Három, immár klasszikusnak mondható modern koreográfiát láthatunk a Magyar Nemzeti Baletttől, és új produkcióval jelentkezik a Recirquel Újcirkusz Társulat. A Nemzeti Balett esetében az új és a klasszikus mozgásformák interferenciáját többek között Schubert, Ravel és Arvo Pärt muzsikája erősíti fel, William Forsythe vagy Sharon Eyal koreográfiáit nézve pedig fel sem merülhet az emberben, hogy az inspirációt jelentő zene ne lenne minden ízében kortárs.
A felújított kópiával vetített, újrakomponált, élőben előadott zenével kísért némafilmek valóságos reneszánszukat élik. Meglepő fordulat ez egy olyan művészeti ág esetében, mely rendkívüli módon technológiafüggő (vagy legalábbis annak tűnik), így bizonyos vonatkozásaiban gyorsabban avul minden másnál. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy nyolc évtizede vagy akár régebben készült alkotások nagyobb döbbenetet váltanak ki, mint digitális trükkökkel megterhelt mai versenytársaik. Idén ősszel Friedrich Wilhelm Murnau Der letzte Mann (Az utolsó ember) című filmje érkezik Budapestre, melyhez a francia zeneszerző és zongoraművész, Karol Beffa írt új zenét.
Újra Budapesten élvezhetjük az ötven éve alapított The King’s Singers könnyed professzionalizmusát. Évszázadokon átívelő műsorukban a kortárs zenét a maga sokszínűségében tálalják fel — és egy „kortárs klasszikustól”, Gyöngyösi Leventétől is elénekelnek egy számukra komponált új művet.