Papageno Radio
- hirdetés -
Blogok Barokk sarok Élt egyszer egy furulyakészítő Mester

Élt egyszer egy furulyakészítő Mester

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer németföldön egy legény, aki már ifjú korától különösen nagy érdeklődést mutatott a zene, azon belül is a régebbi korok zenéje és azok hangszerei, ezen belül pedig leginkább a fafúvósok iránt. Ahogyan az arrafelé szokásos volt, megszerezte mindazt a tudást, amit iskolákban lehetséges volt, majd kíváncsisága és kísérletező kedve által vezérelve különleges területekre tévedt.

Nem elégedett meg az akkoriban szokásos hangszerek, legfőképpen a furulya, beható tanulmányozásával, hanem olyan, rég elfeledett eszközök kutatására adta a fejét, mint például a cornamusa, a rankett, vagy a pommerek népes családja.

Felfedező útjai nyomán ismeretei, tapasztalatai a különböző hangszerek készítéséről és azok korabeli játéktechnikájáról egyre csak szaporodtak, míg végül úgy találta, környezetében már nem talál olyan minőségű hangszert, amely hangszeres játékának további fejődését ösztönözhetné. Különösen igaz volt ez a régi, historikusan épített furulyák tekintetében annak ellenére, hogy első ránézésre ezekből kínálkozott hazájában a legnagyobb választék. Hiába kutatott azonban az eladásra kínált instrumentumok garmadájában, nem talált köztük olyat, amely tanulmányai, olvasmányai és időközben szerzett előadói tapasztalatai alapján kifejlődött igényeinek megfelelt volna.

Kétségbeesetten keresgélt tovább, mígnem egyszer csak fülébe jutott, hogy messze-messze, az óperenciás tengeren is túl él egy furulyakészítő Mester, akinek az alkotásai talán megfelelhetnének elképzeléseinek. Igen ám, de ezt a Mestert nem lehetett csak úgy felkeresni! Ritkán fogadott vendégeket, megrendeléseket. Elhivatott furulyások sora várakozott, hogy tíz évre telített látogatói listáján előbbre juthasson. Mindezekkel szembesülve a fiatalember nagyon elkeseredett, de ekkor egy szerencsés véletlen (ha vannak ilyenek) a segítségére sietett. Hírt kapott a távolból, hogy egy teljes furulyaconsort, éppen olyan, amilyenről álmodott, a leendő tulajdonos más dimenziókba való távozása folytán új gazdára vár.

Az ifjú gondolkodás és mindenféle előzetes készülődés nélkül azonnal útra kelt a távoli országba, nem is sejtve, miféle próbatételek várnak még rá. Megérkezéskor azonban azonnal világossá lett számára: egy ilyen nagy Mester által készített kollekció birtoklásának különleges feltételei vannak. A Mester ugyanis, bár nagyon kedvesen fogadta, rögtön a következőket mondta neki:

Láthatod, az én hangszereim tökéletes fából, mesteri munkával készültek, ehhez nem fér kétség. Engedd meg tehát, hogy pár napig vendégül lássalak a házamban, hogy én is megbizonyosodhassak afelől, Téged milyen fából faragtak.

A legénynek itt, mi tagadás, kissé inába szállt a bátorsága, de gondolta, ha már ilyen messze került otthonról, csak nem fog meghátrálni! Ennek ellenére persze nemaludt túl nyugodtan ágyában, a másnapi próbatételekre gondolva.

A következő reggel aztán végre vethetett néhány pillantást a vágyott hangszerekre, sőt, ki is próbálhatta őket! A különböző hangszerekkel teli szalonba lépve ugyanis egy naplementéig tartó zenés „vizsgálódás” vette kezdetét, mindvégig a furulyakészítő árgus szemei által követve.

A Mester azonban elsősorban nem is játéktechnikájának tökéletességét firtatta ezen az első napon, hanem, hogy mennyi ismerettel rendelkezik a reneszánsz művek néhol szokatlan és bonyolult kottaolvasási, értelmezési szabályairól.

Miközben számos facsimile oldalt tett elé korai művek szólamkottáiból, elégedett mosollyal nyugtázta, ha az ifjú sikeresen vette az egyre nehezedő akadályokat.

Ez a nap tehát a reneszánsz jegyében telt. Másnap azonban újabb hangszerek kerültek elő későbbi korokból. Bár ezek birtoklása már nem tartozott hősünk közvetlen elérendő álmai közé, a Mester ennek ellenére kíváncsi volt, hogyan boldogul velük például az inégale játékmód és a francia zenei világ egyéb díszítései közepette. Ezek kapcsán természetesen szó került a különböző artikulációs módokról és ezek historikus összefüggéseiről.

Harmadnap a környékről invitált zenekedvelő barátok és ismerősök részvételével consort-összejövetelre is sor került, melyben a Mester furulyajátékosként is részt vett, az előzőek fényében talán nem meglepően, biztos hangszertudásról és stílusérzékről tanúskodva.

Mindezen próbatételek közepette természetesen számos beszélgetés és véleménycsere is történt, amik után a legény már igazán izgatottan várta, megfelel-e a Mester elvárásainak annyira, hogy magáénak tudhassa azokat a hangszereket, melyekről időközben számára is kiderült, valóban álmai netovábbját jelentik.

Szerencsecsillaga azonban ezúttal sem hagyta el: egyheti vendégeskedés után a Mester ölelés kíséretében búcsúzott tőle, gondjaira bízva egyúttal hatalmas tudásáról és hozzáértéséről árulkodó hangszereit.

A legény azóta is boldogan él és, bár kissé korosabb, bölcsebb, tapasztaltabb lett a történtek óta, máig is féltő gondoskodással óvja szeretett hangszereit és lelkesedéssel mesél a birtoklásukhoz vezető útjáról.

Megjegyzés:

A fenti, első olvasásra hihetetlennek tűnő történet valós, amit jómagam is tanúsíthatok, hiszen a főhős, aki mellesleg jó barátom, mesélte el nekem személyesen.

Mikor először hallottam a fenti elbeszélést, rögtön az jutott eszembe, milyen jó világ is lenne az, amelyben mindenki behatóan foglalkozna azzal, amit tényleg szeret, ami komolyan érdekli, és amihez éppen ezért, érdeklődése folytán megfelelő ismeretekkel is rendelkezik.

Ebben a világban nem lehetne egy kiváló barokk hangszert nem megfelelő, „korhű” módon használni annak veszélye nélkül, hogy az ember nevetség tárgya ne legyen. Ebben a világban egy magára valamit is adó hangszerkészítő Mester sem adná illetéktelen kezekbe becses, mesteri szaktudással készített instrumentumait. Így megmaradna a „szakmák” becsülete is és senki sem válna az értők számára nevetségessé, ahogyan például egy profi néptáncos ismerősöm említett hasonló példát az ő világából:

„Én rögtön látom a táncházban népviseletben megjelenő emberekről, hogy tényleg éli-e amit visel, vagy csak kosztümként hordja.” Azóta ez sokszor visszaköszön gondolataimban, különféle koncerteket hallgatva, nézve, ahol az álbarokk hangszerek sajnos sokszor csak manapság divatos, kötelező, „trendi” kellékek.

Persze tudom, ez a mai koncertélet egyrészt jobban szól a látszatról, mint a szakértelemről, másrészt pedig mind a hangszerkészítők, mind a zenészek részéről még sokkal jobban szól a megélhetésről, mint szakmai korrektségről, öntudatról, presztízsről.

Régebbi korokkal, régizenével foglalkozva azonban ezt nagyon nehezen fogadom el és továbbra is úgy gondolom, hogy:

Álmodozni, nagyokat álmodni azért szabad, sőt egy művésznek kötelező!

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X