A Snétberger Központ egyik sokoldalú felfedezettje, Palásti Máté gitárművész szinte minden zenei műfajban kimagasló magabiztossággal kezeli gyermekkora óta őt kísérő hangszerét. Pályája kezdetén máris a szakma sűrűjében találta magát: számos neves koncerthelyszínen, többek között Indiában is bizonyította tudását; tervei és ötletei kifogyhatatlanok és mindent megtesz további fejlődése érdekében. Többek között az előrehaladásról és a sikerhez vezető út feltételeiről beszélgettünk a fiatal gitárossal.
– Hogy indult a zenei pályád? Hogy kerültél a zene közelébe és mi inspirált arra, hogy komolyabban is foglalkozz a gitározással?
– Gyerekkoromban indult el bennem a történet. Szerencsés vagyok, mert a szüleim révén 6 éves koromtól lehetőségem volt zeneiskolában tanulni, de a zenélés már korábban is jelen volt az életemben: három testvérem példaként állt előttem, akik akkor már évek óta tanultak hangszeren, így ez számomra is elkerülhetetlen volt. A családban még az anyai nagypapám foglalkozott zenével, de sajnos tőle már nem tanulhattam.
Kilenc éves voltam, amikor jött egy „kattanás”, amikor a hegedűt már csak pengetve akartam megszólaltatni, így egyértelművé vált, hogy valójában a gitárhoz húz a szívem. Egyre jobban kezdtem benne elmélyülni és a cél is valahogy mindig tiszta volt előttem: csak a gyakorlás! Ez az elmélyülés azóta is töretlen.
– Miért tartod különösen fontosnak a Snétberger Központban töltött időszakot? Mi változott az életedben azóta, hogy elvégezted a kurzust?
– Egy különleges pont volt számomra az ott eltöltött idő, és úgy gondolom, hogy ennek hatására kezdtem másképp gondolkodni. A Snétberger Központban sok különböző emberrel kerülhettem kapcsolatba, akik mind máshonnan, más háttérrel és történettel, de ugyanazzal a céllal érkeztek, így amellett, hogy kiváló oktatók által bővíthettem a zenei tudásomat, fejlődött az emberismeretem, és saját magamról is sokat tudtam meg.
Nem utolsó sorban barátokat is szereztem, akikkel azóta is tartom a kapcsolatot. Köszönettel tartozom a tanáraimnak, akik nem csak zenei tudással gazdagítottak, hanem az életre nevelő szándékkal terelgettek, beszélgettek velem. Nagyon hálás vagyok Snétberger Ferencnek, hogy megosztotta velem a tudását.
Mint minden, ez is véget ért. Azóta saját magamat fejlesztem és keresem a lehetőségeket arra, hogy a köztudatban maradjak. Igyekszem mindig új ötletekkel előállni és megvalósításukhoz mecénásokra találni.
– Miből épül fel a repertoárod jelenleg és mi az, ami most különösen érdekel?
– Nagyon nehéz dolog csak egy gitárral megfogni a közönséget. Mivel mindent tudni szeretnék, nagyon hosszú gyakorlási jegyzeteket írok magamnak. A jazz, a brazil zene, a flamenco és a fúziós műfajok foglalkoztatnak most leginkább. A roma gyökerek is fontosak számomra, emiatt sok hazai és külföldi előadó zenéje is nagy hatással van rám. Így épül fel a repertoárom is, de mindemellett mindig kell időt szakítanom arra, hogy klasszikus darabokkal is foglalkozzam. Ezen kívül szívesen harmonizálok, és dolgozok át pop és funky dalokat, valamint lassan, de biztosan haladok a saját szerzeményeimmel is.
Leginkább a zene szépsége motivál, de lényegesnek tartom a virtuozitást, és elengedhetetlenül fontosnak a tüzet.
– A külföldi szerepléseid közül melyek voltak rád a legnagyobb hatással?
– Természetesen minden utazásom más okból válik szép emlékké, most mégis a 2016 novemberében lezajlott indiai turnémat említem külön, ami kultúrsokként ért engem. Három hét alatt tizenkét koncertet adtam és két workshopot tartottam egy dobos barátommal, Siska Tamással együtt.
A munka mellett mindig volt időnk elkalandozni a városokban és elmerülni az ország gazdag kultúrájában. Itt játszhattam először 12000 ember előtt, ami nagyszerű érzés. Mivel életre szóló, zeneileg is tanulságos élmény ez az út, elhatároztam, hogy többször is szeretnék visszatérni Indiába.
Novemberben máris valóra válik az álmom, hiszen meghívtak a nagyhírű Calcutta Gitárfesztiválra, ahol egyrészt zsűritagként veszek részt, emellett pedig önálló koncerteket is adhatok több más helyszínen is. Ezt megelőzően októberben Kuvaitban mutatkozom be, amit szintén nagyon izgatottan várok.
Kimondhatatlan öröm számomra hogy látom beérni párom, Gecs Mónika és saját munkámat, amiért hálásak vagyunk.
– Hogy látod magad tíz év múlva?
– Úgy érzem, sokszor a jelent is nehéz megélni, ezért a jövőről nehezen beszélek, de remélem, hogy semmi nem szakítja meg a fejlődésemet. Szeretnék sokat utazni, hogy különleges, távoli országokban is megmutathassam magamat és a muzsikámat. Az egyik jövőbeli tervem, hogy a testvéreimmel egy családi formációt alakítunk, ami sok próbát igényel, de nagy fantáziát látok benne és ez különösen motivál. Sok tervem és célom van, a zene szerintem eszköz lehet bármihez egy bizonyos szint után.
Biztosan el fog jönni az idő, amikor már nem lesznek kötöttségeim és a zenén kívül mást is, vagy a zenével együtt tudok adni, segíteni.
– Ki az a zenész, akinek élete, munkája és személyisége arra sarkall téged, hogy ne add fel és a nehézségek ellenére is tarts ki amellett, amiben igazán tehetséges vagy?
– Elsősorban Paco de Lucia a nagy példaképem, de mindenkinek találok értékeset a munkájában és mindenkit tisztelek, aki tehetségét és adottságait kamatoztatni tudja. Külön öröm, hogy hazai példaképek is vannak előttem, nem is kevesen. Felnézek többek között Snétberger Ferenc, Balogh Roland, László Attila és Oláh Kálmán életművére, de szerencsére még bőven sorolhatnék nagy zenészeket.
– A zenén kívül miben találod meg önmagad?
– Most a gondolataim szinte egészét a zenével kapcsolatos dolgok töltik ki. Érzem, hogy csak így lehet előrehaladni, de mindezt néha tudni kell félretenni. Próbálok minél több időt a barátaimmal tölteni, társasági életet élni, szívesen megyek a természetbe, de ha finomat eszem valahol, már az is pihenetet és feltölt. Mindig erősítenem kell magamat, ami sokszor nagyon nehéz, de úgy gondolom, ahogy mindenki, úgy én is képes vagyok kizökkenteni magam bármilyen rossz állapotból.